2010. december 29., szerda

Boldog új évet kívánunk!

Feltételezések szerint először pezsgőszerű italt az angolok készítettek. Ennek nagyon is prózai magyarázata van, ugyanis az angolok fejlesztették ki azt az üvegféleséget, amely kiállja a pezsgőben uralkodó nagy nyomást. Ez az üvegpalack meglehetősen nehéz, fekete, vastag falú palack volt. A pezsgő elkészítéséhez a megfelelő palackon kívül szükség volt még parafa dugóra is. Ezt Portugáliából importálták az angolok. Mivel Anglia földrajzi fekvése miatt nem alkalmas bortermelésre, a pezsgőhöz való bort Franciaországból szerezték be. Néhányan azt feltételezik, hogy a Champagne-ból importált borokból először Londonban készítettek pezsgőhöz hasonló italt. Ez a feltételezés azért valószínű, mert a pezsgővel kapcsolatos első hiteles írásos emlékek a francia - angol borkereskedelem dokumentumaiban, a megrendelésekben, szállítólevelekben és számlákban találhatók.

A pezsgőgyártás ennek ellenére mégis Champagne-ból indult el világkörüli útjára. Mintegy bő 300 éve Champagne vidékén, a Reims környéki hautvilliersi Szent Benedek-rendi apátság pincevezetője - páter Perignon - erjedetlen cukrot tartalmazó bort, vastag falú palackban parafadugóval zárt le. Karácsony táján barátait ezzel kínálta, s mikor megkóstolta a gyöngyöző bort, így kiáltott: ”A csillagokat iszom!”. A pezsgő tehát valamikor az 1670 és 1715 között a véletlennek köszönhetően született meg, és a nagy titoktartás ellenére, féltve őrzött recept rejtegetése ellenére a 18. században széles körben ismertté vált.

Dom Perignon 1639-ben született St. Menehoulde-ban. Tizenkilenc éves volt, amikor a champagne-i Hautvillers város bencés rendjébe lépett. A rendházban élt közel hatvan évet, itt is halt meg 1715-ben. Dom Perignon huszonkilenc éves korában az apátság pincemestere lett, és kiváló borai hamar híressé tették egész Franciaországban.

A pezsgőkészítés számos érdekes munkafázist rejt. A folyamat a cukortartalom pontos beállításával és élesztő adagolásával kezdődik. A feltöltött palackokat dugóval lefelé állványra, mágjára rakják. Erjedés alatt mintegy 20-24 kézi rázás, forgatás után a seprő a dugó körül lerakódik. Ezt követően a palack nyakát hirtelen lehűtve a megfagyott seprőt ”kilövik”. A hiányzó mennyiséget “expedíciós” likőrrel pótolják. Az érlelés a jó minőség érdekében legalább 9 hónapig tart.

A 19. század második felében rohamos fejlődésnek indult a champagne-i pezsgőtermelés. Az 1889-től 1908-ig terjedő időszakot joggal nevezik „arany középkornak”.

Abban az időben tízmillió palack kelt el Franciaországban, s ennek a dupláját exportálták. A két világháború okozta visszaesés után újabb aranykor köszöntött be. Ma Champagne huszonnégyezer hektár szőlőjével a pezsgőkészítés világközpontja. S az ott termő Pinot noir, Pinot meunier kék szőlő és a fehér Chardonnay – ezekből készül a champagne – bizonyítja, tévedés azt hinni, hogy valamiféle értéktelen szőlő is megfelel a pezsgő alapanyagának.

A pezsgőgyártásra szánt szőlőt gyengén sajtolják, a mustot alacsony hőfokon (18-22 fok) erjesztik. A házasítással jön létre az alapbor, a cuvée, amelynek összeállításában fontos szerepe van a borok érzékszervi bírálatának. Csak tiszta ízű, élénk savérzetű, üde borok házasíthatók.


Franciaországban törvény szabályozza a pezsgőgyártáshoz felhasználható borok fajtáját, a készítés módját. A lényeg az összetétel: 72 százalék Pinot noir és Pinot meunier, 28 százalék Chardonnay.

A kék szőlőkből különleges préseken fehér mustot és így fehér bort állítanak elő, az első erjedést követően mindegyik fajta külön hordóban pihen fél évig, azután összeházasítják őket. Az alapborhoz kezdetben cukrot és élesztőt adtak, palackokba öntötték, így az újabb erjedés során keletkezett szén-dioxid nem tudott elillanni.

A XVIII. században a pezsgőkészítők nagy bánata volt a sok palacktörés, ami abból eredt, hogy a palack nem bírta ki a szén-dioxid nyomását. Az sem volt ritka, hogy száz palackból 20-40 darab maradt meg. A szénsav nyomásának nagysága ekkor még csak a véletlenen múlott, ha a borban több maradék-cukor volt, a kialakuló szénsav-nyomás is nagyobb lett. A bor maradékcukor-tartalmát sem mérni, sem szabályozni nem tudták, de arra sem gondolhattak még, hogy a bor édessége és a keletkezett szénsav között összefüggés van. A must erjedéséről, az alkohol és a szénsav keletkezéséről az akkori embereknek misztikus elképzelései voltak. Nagy lépést jelentett a pezsgőkészítés történetében, amikor a Châlons-sur-Marne-i patikus megszerkesztette a sűrűségmérőt, amivel ellenőrizni lehetett, mennyi szénsav erjedt a pezsgőben.

Most már nyugodtan érhetett a palackokban a pezsgő. A közben keletkezett üledéket, a seprőt azonban el kellett távolítani, nehogy az ital zavaros legyen. Ez is Pérignon atyának sikerült először. Az akkor elterjedt módszer, a dekantálás abból állt, hogy a tiszta bort leszívták vagy óvatosan leöntötték a seprőről.

A pezsgőkészítés fokozatosan tökéletesedett. A 19. század elejére kialakult a klasszikusnak nevezett (champagne-i) módszer. Eszerint a több fajta házasításával készült alapbort a szükséges tisztító kezelések után többnyire fél évig érlelik parafa dugóval, vaskapoccsal lezárt palackokban a második erjesztéshez. Ehhez úgynevezett tirázslikőrt készítenek pezsgőalapborból, cukorból és citromsavból. A citromsav a cukoradagolás miatt bekövetkező savcsökkenés ellensúlyozására szolgál. A palackba töltés és a seprőtlenítés között legalább két évnek kell eltelnie. S ami azután következik, az a pezsgőkészítés különlegessége.

A pezsgőgyárak ma már a fáradságos és nagy hozzáértést igénylő kézi rázás helyett rázógépeket használnak. A seprőtlenítéshez a rázóállványról levett palackokat fejjel lefelé hűtőfolyadékba helyezik úgy, hogy a seprő és a fölötte lévő egy-két milliméternyi tiszta pezsgő „jégdugót” képez. Így fel lehet állítani a palackot anélkül, hogy a seprő felkavarodna vagy visszahullana a pezsgőbe, s a kapocs meglazítása után a szénsav nyomása kilövi a jégdugót. Azzal együtt kevés pezsgő is távozik a palackból. A feltöltött palackokat bedugaszolják, drótkosárral vagy fémszalaggal látják el, majd a készpezsgő-pincében még három-hat hónapig érlelik. A hagyományos pezsgősdugó anyaga ma is a jó minőségű parafa. A polietilénből készült dugók alul zártak vagy nyitottak. A fejképzés a lekötőanyaghoz, a drótkosárhoz vagy fémszalaghoz igazodik. A 20. század második felétől sok helyen a söröspalackokról ismert koronazárat alkalmazzák. A kész pezsgőre szállítás előtt ráhelyezik a kupakot, a címkét, a nyakszalagot, és csomagolják. A champagne-i borvidéken készült pezsgők címkéjén a különlegesen jó évjáratot a „Champagne millésimé” vagy csak „Millésimé” felirat jelzi.

A mégis csak közismertté lett hagyományos champagne-i technológiai mellett az 1850-es években felfedezték a tankpezsgő-készítést. Ez annyit jelent, hogy nem egyedi palackokban, hanem nagyobb, nyomásálló tartályokban történik az erjesztés. Chamrat francia mérnök találta fel ezeket a zománcos acéltartályokat, amelyekben 7000-8000 palacknak megfelelő ital készülhetett, ezzel olcsóbbá téve az eljárást. A pezsgő az árcsökkenés révén válhatott közkedvelt itallá.

A pezsgőmárkák megkülönböztethetőek:

  • az erjesztés módja szerint: tartályban, palackban. Az érlelés tartályban minimum 6 hónap, palackban minimum 9 hónap.
  • a seprőtelenítés módja szerint (amely az erjedés és érlelés után visszamaradt, elpusztult élesztők eltávolítását szolgálja a palackban erjesztett pezsgőknél): szűréssel – méthode classique, kilövetéssel – méthode traditionelle.
  • az expedíciós likőrözés (a pezsgő végleges cukortartalmának beállítása) szerint: extra száraztól az édesig.
  • színe szerint: fehér, rozé és vörös.

Kevésbé ismert, hogy egy jó minőségű pezsgő is meghálálja a több éves érlelést. A palackban jelen lévő széndioxid lassítja a káros folyamatokat. Csak jól záródó, lehetőleg parafadugóval ellátott palackokkal érdemes próbálkozni.

Az első pezsgőgyárat Németországban, 1825-ban alapították. Franciaországban az első pezsgőgyárakat a XVIII. század első felében alapították. Nem sokkal maradtunk le mögöttük, hiszen a történelmi Magyarországon, Pozsonyban 1835-ben már két gyár is létesült: az Ech és a Huber cég. A Littke pezsgőgyárat Pécsen 1876-ban, a Törley-t Budafokon 1882-ben nyitották meg. A századfordulóra hazánk pezsgőgyártása fellendült, már 14 működő pezsgőgyárat jegyeztek. Sajnos a II. Világháború után a pezsgőgyárakat megszüntették, ugyanis ebben az időben Magyarországon a pezsgőt a "kapitalisták italá"-nak nevezték. Jelenleg Pécsen, Budafokon, Nyárlőrincen és Tokaj-Hegyalján készítenek pezsgőt.

A ma már világszerte elterjedt pezsgők egyvalamiben egységesek, a színük, cukortartalmuk alapján történő csoportosításban. Színük szerint fehér, rózsaszín (rozé) és vörös pezsgőket különböztetünk meg, cukortartalmuk alapján ismerünk különlegesen száraz (brut), száraz (sec, dry), félszáraz (demi sec, medium dry), félédes (demi doux, semi sweet) és édes (doux, sweet) pezsgőket. Valamennyinek megkülönböztetett szerepe van az étvágycsinálásban, a gasztronómiai finomságok élvezetének fokozásában.

Pezsgő fogyasztása 6-8 oC-ra hűtve ajánlott, és lassan kell hűteni! Pezsgő nyitása: palack 45 o-ban megdöntve, durranás nélkül, kivéve ünnepeken.!!!

Boldog új évet kíván a Virtungolas.blogspot.com szerkesztősége!

2010. december 23., csütörtök


Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánnak

a Virtuális Barangolás szerkesztői!


2010. december 20., hétfő

Karácsony szigetek (Indiai óceán, Amerikiai Egyesült Államok fennhatósága alatt)(Christmas Island), az É.-amerikai Egyesült-Államok birtokában levő la

(Christmas Island), az É.-amerikai Egyesült-Államok birtokában levő lakatlan korall-sziget az Indiai óceánban, 83 km. Területtel, 350 km-re délre Jávától, nyugati oldalán egy jó kikötővel. A korallból álló szigeten nincsenek folyók, de vannak rajta gyönyörű, édesvizű lagúnák.


A Karácsony-sziget nevet William Mynors, a Brit Kelet-Indiai Társaság Royal Mary nevű hajójának kapitánya adta, aki 1643. december 25-én, Karácsony napján érkezett ide. A sziget első térképét Pieter Goos jelentette meg 1666-ban. Ezen a térképen a sziget neve Moni.

Az első feljegyzett partraszállás 1688 márciusában volt, William Dampier brit tengerész Cygnet nevű hajójáról. A sziget nyugati partján, a mai Dales település közelében kötött ki, és legénységének két tagja volt az első ember, aki lábát tette a Karácsony-szigetre. Ekkor lakatlannak találták.

A következő látogato Daniel Beekman volt, aki ezt 1718-ban megjelent könyvében írta le: A Voyage to and from the Island of Borneo, in the East Indies.

1770 dec. 30.-án Cook a 3-ik világ körüli útján fedezte fel és a sziget közepét elfoglaló laguna bejáratánál fekvő kis szigeten egy napfogyatkozást figyelt meg.

1771-ben a Pigot nevű indiai hajó keresett sikertelenül horgonyzó helyet. Legénysége vadon élő disznókat és kókuszpálmákat látott. Nem érthető, hogyan kerültek disznók a szigetre akkoriban. Lehet, hogy a Pigot másik szigeten járt.

A sziget felderítése: A sziget belsejét először 1857-ben az Amethyst legénysége derítette fel. Megpróbálták elérni a sziget legmagasabb pontját, de a sziklák ezt lehetetlenné tették.

1887-ben a brit haditengerészet Flying Fish nevű hajója Maclear kapitány parancsnoksága alatt jó horgonyzó helyet talált abban az öbölben, aminek mai neve Flying Fish Cove. A hajó legénysége partra szállt és egy kicsi, de érdekes növény- és állatgyűjteményt állított össze. A következő évben az Egeria brit hadihajó fedélzetén Pelham Aldrich és J. J. Lister jártak itt, és tíz nap alatt összeállítottak egy nagyobb biológiai és ásványgyűjteményt. Ezt a gyűjteményt Sir John Murray vizsgálta meg, és felfedezte, hogy a szigeten nagy mennyiségben fordul elő madárürülékben majdnem tiszta foszfát. Ennek nyomán a brit korona annektálta a szigetet 1888. június 6-án.

Röviddel később egy kis telepet létesített Flying Fish Cove-nál G. Cluines Ross, a Kókusz-szigetek tulajdonosa (az a Karácsony-szigettől délnyugatra 900 km-re fekszik). A telep célja fakitermelés és a Kókusz-szigetek növekvő iparának ellátása volt.

A Karácsony-sziget és a Kókusz-szigetek együttes neve Ausztrál Indiai-óceáni Területek és 1997 óta egyetlen adminisztrátor irányítása alatt áll, akinek székhelye a Karácsony-szigeten van. A sziget fővárosa Tarawa, ami nem szokványos város, ugyanis csak csónakkal lehet benne közlekedni.

Érdekesség, hogy a Csendes-óceánban fekvő Kiribati-szigetcsoportban is van egy Karácsony-sziget, amelynek helyi neve: Kiritimati.

Kyomizu-templom (Kyoto, Japán)

Kiotóban, amely egyébként is gazdag a tradicionális művészi alkotásokban és egész Japán kulturális központjának számít, több mint 1500 buddhista templom és majd 300 szentély található. Hogy miért pont a Kyomizu-templom lett a világ hét új csodájának egyik esélyese, arról egybehangzóak a vélemények.

A Kyomizu buddhista templomegyüttes, ahová sokan csak azért mennek el, hogy gyönyörködjenek a kilátásban. A helyiek is ismerik a templom építészeti és kulturális jelentőségét, mégis sokan csak hanaminak, vagyis egyszerű virágnézegetős vasárnapi sétahelynek gondolják. Állítólag Japánban egyáltalán nincsenek várromok, beomlott régi pincék vagy templomok, mert mindent felújítanak, vagy ha nem, akkor teljesen lerombolnak és eltüntetnek. Szóval a Kyomizu-templom egy része a hegyoldalban épült egy mesterséges tisztáson, míg másik fele magasan lóg a levegőben. Hatalmas faszerkezet támasztja alá a szakadék felett lebegő monstrumot. A mélység szédítő, felette Kiotó városának látványa felemelő. Lent, a környék ódon házaiban rengeteg kézműves és ajándékbolt.

Időszámításunk szerint 800 körül épült (egyes források szerint 798-ban, mások szerint 778-ban) és mint Kiotó sok temploma, a Kyomizu templom is többször megsemmisült az évszázadok háborúskodásaiban. Jelenleg látható formájában több mint 470 éve óta magasodik a város fölé, a Kiotó keleti peremén hullámzó dombok egyikén.

A templom neve egész pontosan Kiyomizu-dera, azaz a "Tiszta víz temploma", és tulajdonképpen nem is egy templomról van szó, hanem 16 szentélyt neveznek összefoglaló néven így, noha általában közülük a legnagyobbra, az Otowasan templomra gondolnak az esetek többségében. A "Tiszta víz temploma" név a templomegyüttes területén található három forrásra utal, a helybéliek hite szerint aki iszik a kis vízesések vizéből, az részesül a templom istenségének áldásaiból - többek között egészséget és hosszú életet remélnek az ide elzarándoklók.

Az első szentélyt egy buddhista pap, Enchin építette itt (a Kiomizu egyébként a buddhizmus egyik legrégebb ágának, a Hossónak otthona). A legenda szerint a papnak volt egy látomása, hogy a Yodo-folyó forrásánál tiszta vizet talál. Amikor elindult megkeresni az álmában látott, a sziklák közül lezúduló aranyló patakot, egy öregemberrel találkozott. Az öreg - aki egy fatörzsön üldögélt - elmesélte Enchinnek, hogy az utóbbi kétszáz évet Kannonhoz, a könyörületesség 11 arcú és ezerkarú istenéhez imádkozva töltötte. Az öreg azt kérte Enchintől, hogy vegye át a helyét, míg ő elindul egy zarándoklatra. A fiatal papnak búcsúzóul azt mondta, hogy a korábban ülőhelyéül szolgáló fatörzs kiváló alapanyaga lenne egy Kannon képmásnak. Enchin azonban hiába várta az öreg visszatértét. Keresésére indult, de a közeli hegy csúcsán csak egy pár lábbelit talált. Ekkor jött rá, hogy az öreg maga Kannon volt és hogy visszatért az egekbe.

Amikor Kammu, az ötvenedik japán császár 794-ben Kiotóba költöztette a fővárost, egyik tábornokának, Sakanoue Tamuramaronak adta a tróntermet szolgálataiért cserébe. Tamuramaro aki szintén Kannonnak volt híve, Enchinnek adományozta a tróntermet, hogy legyen az a szentély fő terme. A bámulatos precizitással és mérnöki tudással felépített faszerkezetes épületeket a következő évszázadokban többször is elemésztette a tűz, de mindannyiszor újjáépítették. Az itt található szentélyek többségét 1631-1633 között alkották újra Tokugawa Iemitsu sógun parancsára, a fő terem tetőzete ciprusfából készült, visszautalva ezzel arra, hogy eredetileg az épület a császár trónterme volt.

A központi épület különlegessége a domb alatti mélység fölé épített terasz, a Kiyomizu no butai, ahonnan lélegzetelállító látvány nyílik Kiotóra, különösen tavasszal és ősszel, amikor a környező erdők ezer színbe öltöznek. Alatta a vízesés az Otowa-no-taki, ahol három patak folyik a tóba. Úgy tartják, hogy a hosszú élete lesz annak, aki iszik a vízesés vizéből.

A teraszt 139 gerendapillér tartja, és az alatta lévő 13 méteres mélységgel kapcsolatban van egy Edó korszakból eredő hiedelem, ami szerint ha valaki innen leugorva túléli a zuhanást, akkor teljesül a leghőbb kívánsága. Az Edó kor történetírói több mint kétszáz ugrást jegyeztek fel, a magukat levető zarándokok négyötöde túlélte a zuhanást.

Bár a lentebb burjánzó növényzet elvileg ma is jó esélyt adna a túlélésre, napjainkban szigorúan tilos az ugrás. Az ide látogatók a halálugrás helyett beérhetik egy másik hiedelem felelevenítésével. A szerelem istenének szentelt Jishu kegyhelyelőtt van két –egymástól 18 méterre elhelyezkedő - szikla. Aki becsukott szemmel eltalál az egyiktől a másikig, az a mítosz szerint megtalálja az igaz szerelmet az életben. Hát nem romantikus?!

2010. december 16., csütörtök

Akropolisz- Görögország, Athén

Görögország szerte számos hasonló együttes található, de méretei és kivitelezése miatt az athéni Akropolisz kitüntetett helyet foglal el közöttük. Az ókori hét csoda közé került négy görög építmény: az Ephezoszi Artemisz-templom, a rodoszi kolosszus, az alexandriai világítótorony és Pheidiász Zeusz-szobra. Ezek mindegyikéről olvashatsz blogunk archívumában. Sajnos már egyik sem látható közülük, ezért is kaphatta meg a kitüntetett helyett a 21-ek klubjában az athéni Akropolisz.

Építése történelmi szempontból az égei civilizáció -Késővirágzás vagy hellénisztikus korra tehető. A perzsa háborúk után a görög művészet legfényesebb periódusa, Periklész kora volt. (i. e. 447-438)

Ekkor épültek a következő építmények:

  • Parthenón: a szűz Pallasz Athéné temploma, a világ egyik legismertebb ókori épülete.
  • Erechtion: fellegvár kultusztemploma az ismert kariatidákkal.
  • Niké temploma: a győzelem istennőjének szentélye, a ión építészeti stílus egyik gyöngyszeme.
  • Propülaia: a hatalmas bejárati kapu, i. e. 437–432 pentelikoni márványból építették, 1909–1917 között restaurálták.
  • Beulé kapu: egy városfal része volt.
  • Brauranion: Artemisz szentélye, csak maradványai láthatók.
  • Athéna Ergané szentélye
  • Chalkothéka: "érctár", istennőnek szánt fogadalmi ajándékok tárolására szolgáló csarnok romjai.
  • Arréphoroik lakhelye
  • Dionüszosz színház: az Akropolisz déli lejtőjén.
  • Pelazgikus fal

Az Akropoliszt a perzsák romba döntötték, s Periklész volt az, aki az V. század közepén kezébe vette az újjáépítést.

A város aranykora is ekkorra (i.e. 460-430) esett. Az idegen hódítók fölött diadalmaskodó Periklész, Athén politikai vezetője szorgalmazta a templomegyüttes felépítését városvédő Athéné istennő dicsőségére.

A görög képzőművészet legjelentősebb ránk maradt emlékei a szobrok és domborművek. Ezek részben a templomok oromzatát, párkányuk frízét, ill. ennek metópáit díszítették, részben önálló emlék- és fogadalmi szobrok voltak. A szobrászat főtémája a ruhátlanul ábrázolt emberi alak. A klasszikus kor szobrászata a valóság hű ábrázolására törekszik, és az emberi est harmonikus arányait keresi. Ennek a kornak legnagyobb szobrásza Pheidiász.

Az Akropoliszt Pheidiász, a legtöbbre tartott ókori szobrász (ő alkotta a hét csoda közé tartozó Zeusz szobrot is), és két híres görög építész, Iktinosz és Kallikratész tervezte és építtette föl.

Periklész szándéka túlmutatott egy szimpla győzelmi emlékmű létrehozásán: olyan kulturális, vallási és állami központot akart kialakítani, ami felülmúlja más görög poliszok jelentőségét és Athén erejét hirdeti.

A három hektáron elterülő Akropolisz végleges formájában többek között a következő elemekből áll: Parthenón a központi épület, Athéna Parthenosz, a Szűz Athéné temploma. A főtemplom kilenc évig, i.e. 447-438 között épült precízen faragható pentelikoni márványból, gazdag szobordíszei i.e. 432-re készültek el. A templom rövidebb oldalait nyolc, hosszabb oldalait tizenhét oszlop alkotja. A tágas központi térben Pheidiász Athénét ábrázoló elefáncsont szobra állt.

Ión stílusban épült az athéni Erechteion ( Fellegvár az Akropoliszon) és az epheoszi Artemisz-templom. Az Erechteion erkélyszerű csarnokát hat, kőből faragott nőalak - a híres kariatüdák - tartja. Az Erekhteion volt a fellegvár kultusztemploma - a szentély jellegzetes része a két oszlopcsarnok, a kisebb, déli csarnok tartóoszlopai álló, ruhás lányalakokká vannak kifaragva.


Az Akropolisz része a győzedelmes Athénének, Nikének szentelt templom is, a Kallikratész tervezte épület a jón stílus egyik legszebb képviselője. A Propülaia, azaz a monumentális bejárati kapu ugyancsak pentelikoni márványból készült, és a Parthenónnal együtt ez lett még készen Periklész életében. Ezeken kívül két kisebb szentély, egy kincstár és egy színház is épült a Szent Sziklán.

A késői görög építészetre a korinthoszi oszlopok felhasználása a jellemző. A legmonumentálisabb korinthoszi architektúra az athéni Olümpieion. Nagy Sándor fényes korának emlékei csaknem mind elvesztek, pedig a nagy hódító vagy hetven új várost alapított a meghódított területeken. Elpusztult a világ egyik csodája, az alexandriai pharosz, amelyet a III. század elején fejeztek be.


A világ egyik legismertebb, építészetileg rendkívül kifinomult, korszerű matematikai megoldásokat felvonultató, máig fennmaradt ókori építménye az UNESCO (az ENSZ tudományos, kulturális és oktatási szervezetének) jelképe, valamint a világ újkori csodái közül bekerült a 21-ek klubjába is.

2010. december 12., vasárnap

A vörös tér, a Kreml

A Kreml Moszkva közepének fallal körülvett történelmi épületegyüttesét, Oroszország kulturális és hatalmi központját, uralkodóinak és döntéshozóinak székhelyét jelenti. A szó eredetileg a fellegvárat, citadellát jelölte. A szomszédos Vörös térrel együtt 1990-ben az első oroszországi kulturális helyszínek között vették fel az UNESCO Világörökség-listájára.

A moszkvai Kreml az azonos nevű folyó partja fölé, a Borovickij dombra épült, és mára a Világörökség része, a világ egyik leghíresebb épületegyüttese lett.

Moszkvát az orosz krónikák 1147-ben említik először. A Moszkva- és a Nyeglinnaja folyók találkozásánál a 11-12. század fordulóján a szláv vjaticsok megerősített települése állt.

Az évkönyvek 1331-ben említik először a Kremlt, amely már az ide átköltözött orosz egyházfő, a metropolita székhelye is volt. Iván Kalita fejedelemsége idején (1325-1340) épültek az első kőtemplomok, de ezek mára nem maradtak fenn.

A 15. század végére Moszkva lett az egységesülő orosz állam központja. A Kreml nagyszabású átalakításához III. Iván nagyfejedelem neves itáliai építőmestereket hívott. A ma is látható szabálytalan háromszöget alkotó falakat és a 18 bástyát is ekkor emelték. Az olasz építőmesterek irányításával jelentősen megerősítették a védműveket: magasabb és erősebb falakat, védőbástyákat alakítottak ki és téglaburkolattal látták el azokat. Mire 1516-ban a munkák befejeződtek, a folyókkal és vizesárokkal körülvett Kreml bevehetetlen erődítménynek számított.

Ekkor épült a háromhajós, ötkupolás Uszpenszkij-székesegyház, az Angyali üdvözlet-székesegyháza moszkvai nagyfejedelmek és cárok egykori házitemploma. A tér délkeleti oldalán emelkedik a Mihály arkangyal-székesegyház, A nagyfejedelmek és cárok temetkezési temploma volt és sokáig a város legmagasabb, 81 m-es építménye volt az 1505-1508 között emelt Nagy Iván-harangtorony.

Az 1613-tól uralkodó Romanov-dinasztia cárjai a különböző korok stílusának megfelelően, fényűző palotákkal gazdagították a Kremlt (Granovitaja-palota, Tyerem-palota), melynek hadászati jelentősége fokozatosan csökkent. A XVIII. század elején I. Péter cár ugyan elköltöztette a birodalom fővárosát Szentpétervárra, azonban a cári tradíciók egy része továbbra is Moszkvához kötődött, hiszen itt koronázták meg ezután is az uralkodókat, és a Kreml maradt a hivatalos cári rezidencia is egészen 1917-ig.

Napóleon serege a Kremlt is elfoglalta 1812-ben és bő egy hónapig megszállva tartotta. Kivonulásuk során óriási károkat okoztak: a paloták és a tornyok egy részét felrobbantották. A helyreállítás Osip Bove építész irányításával évekig tartott. Ekkor készült el a Fegyver-palota neoreneszánsz stílusú épülete is. Múzeumában a régi fegyverek mellett arany- és ezüst edényeket, ékszereket őriznek. Itt kapott helyet később a világhírű Gyémántgyűjtemény is.

A Kreml összterülete 27,5 ha. A szabálytalan háromszöget alkotó fal hossza 2235 m, magassága 5 és 19 m között váltakozik, szélessége 3,5-6,5 m.

Napjainkban a Kreml több kormányzati szervnek ad otthont, itt van a moszkvai pátriárka lakosztálya, az Orosz Föderáció elnökének rezidenciája (a Szenátus épületében) és több múzeum. A Kreml épületegyüttese a Moszkvába látogató turisták legfontosabb célpontja.

2010. december 7., kedd

Szabadság szobor, New York, Amerikai Egyesült Államok

A New York-i Szabadság-szobor (Statue of Liberty), amely a világörökség részét képezi, a Hudson folyó torkolatánál, egy kis szigeten (Liberty Island) található.

A nőként ábrázolt Szabadság egy fáklyát tart a jobbjában és egy táblát a baljában. A tábla felirata JULY IV MDCCLXXVI— vagyis 1776. július 4., az Egyesült Államok függetlenségének kikiáltása.

Maga a szobor 205 tonna, 46 méter magas, a fáklya csúcsa 93 méterre van a földtől. A fáklyát tartó jobb kéz 12,8 méteres, csupán a mutatóujj hossza eléri a 2,4 métert. A szobor lábánál a zsarnokság lehullott bilincsei láthatók. Bal kezében a Függetlenségi Nyilatkozat tábláját tartja. Ugyancsak a szabadságot jelképezi a korona hét sugara, a hét kontinenst körülölelő hét tengerre irányítva fényét.

Edouard René Lefévre de Laboulaye történész és politikus több vitát kezdeményezett Franciaországban arról, hogy mi lenne a legmegfelelőbb ajándék az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozata centenáriumára. Frédéric Auguste Bartholdi francia szobrászt megbízták, hogy tervezzen egy szobrot 1876-os határidőre. A demokratikus kör tagjai a birodalom végét remélték és a Francia Köztársaság megalakulását akarták. A szoborral a franciák elragadtatásukat akarták kifejezni az USA iránt.

Bartholdi a szobor elkészítéséhez Delacrois "A szabadság a barikádokra vezeti a népet" című ismert festményéből merített ihletet. Amikor Amerikába utazott, felfigyelt a New York-i kikötő Badlow-szigetére, mint a jövendő szobor felállításának legmegfelelőbb helyére. Először egy 1,2 méteres modellt készített, majd egyre nagyobbakat, mire hozzáfogott a végső méretű szobor megmintázásához. Az első kisméretű modellt 1870-ben építették. Ez jelenleg Párizsban található, a Luxembourg-kertben.

Abban egyetértés mutatkozott, hogy az amerikaiak építsék a talapzatot, a franciák pedig a szobrot. 1875 szeptemberében kezdték el a gyűjtési kampányt. A francia lapokban felhívást tettek közzé az amerikai függetlenség 100. évfordulójának megünneplése kapcsán, s ekkor alakult ki a szobor végleges neve: "Szabadság, amely megvilágítja a világot".

Mindezek ellenére is a források mindkét országban elégtelenek voltak. Franciaországban különböző illetékeket vetettek ki, rendezvényeket és lottót szerveztek a 2 250 000 frank összegyűjtésére. Az Egyesült Államokban jótékonysági színpadi előadásokkal, kiállításokkal, aukciókkal, és ökölvívó mérkőzésekkel gyűjtötték a forrásokat. Végül a szobor stabilitásáról is gondoskodva (ugyanis a szigeten gyakoriak az erős szélviharok) Bertoldi Gustav Eiffel francia mérnök segítségét kérte. Eiffel egy vasszerkezetet készített, melynek közepébe oszlopot helyezett el. Ez a rugalmas állványzat tartja belülről a szobrot. A szobor vörösréz, bevonata mindössze 2,4 milliméter vastagságú.

A talapzatot Richard Morris Hunt amerikai építész tervezte, magassága 47 méter.
A talapzat második emeletén levő múzeum a szobor történetét mutatja be. A szobor belsejében csigalépcső vezet a koronában levő kilátóhoz, minden harmadik fordulónál pihenővel. 1916 előtt a jobb karban levő létra is nyitva volt a nagyközönség számára, de ma már csak a személyzet használhatja a fáklya világítóberendezéseinek karbantartására. 2001 óta a szobor belseje nem látogatható.

A talapzatra szánt pénz lassan gyűlt, ezért Joseph Pulitzer (a Pulitzer-díj alapítója) a The World vezércikkében támogatta a gyűjtést. Az éles hangú kampány sikeresen motiválta az amerikaiakat (és egyben 50 000 új előfizetőt szerzett a lapnak). A pénz végül is 1885 augusztusára gyűlt össze. A talapzat tervét Richard Morris Hunt készítette, az alapkő letétele augusztus 5.-én történt, és a bentheimi homokkőből készült talapzatot 1886. április 22.-én fejezték be.

A szobrot Párizsban szerelték össze és a franciák három hónapon keresztül tekinthették meg. Majd 1884. július 4.-én hivatalosan átadták az amerikai követnek. Ezután 350 darabra bontották és elindították Amerika felé.

1885. június 17.-én érkezett meg New Yorkba az Isere fregatt fedélzetén. A szobrot 350 darabban szállították, 214 csomagban. A szobor összeállítása négy hónapig tartott. 1886. október 28.-án az Egyesült Államok elnöke, Grover Cleveland leplezte le több ezer néző előtt. (A sors iróniája, hogy Cleveland volt az, aki New York állam kormányzójaként megvétózta a talapzat építésére szánt 50 000 dollár kifizetését az állam költségvetéséből.)

1916-ban Gutzon Borglum, a Mount Rushmore szobrásza, módosította az eredeti fáklyát, levágva a lángot alkotó réz nagy részét és belső világítást helyezve el. A módosítások után a fáklya beeresztette az esőt és hólét, meggyorsítva a szobor belsejében a korróziót.

1886 óta láthatják a New York-i kikötőbe érkező hajók utasai az ég felé nyúló Szabad­ság-fáklyát. Sok kivándorló számára e szobor jelképezte a szabadságot, szabadulásukat az óhazából. A szobor az Amerikai Egyesült Államok szimbóluma lett.


Érdekességek:

2001. szeptember 11.-ig a szobor belseje is nyitva volt a látogatók előtt. A koronából, ahol egyszerre 30 ember fért el, kiváló kilátás nyílt az öbölre. A várakozási idő általában több mint 3 óra volt. A szeptember 11-i támadást követően a szigetet lezárták. A Liberty Island 2001-től újra fogadja a látogatókat, magát a szobrot 2004 augusztusában nyitották meg újra. 2009. július 4.-én újból megnyitották a koronában lévő kilátót is.

Copperfield több száz néző és több millió tv-néző szeme láttára eltörölte a szobrot a Föld színéről, és néhány pillanat múlva visszavarázsolta azt.

A New York Times 2010-es híre szerint senkinek sem kellett a Szabadság-szobor áruba bocsátott orra. Lady Liberty rézből készült orrhegyétől az árverés szervezői 150-200 ezer dolláros (mintegy 41 millió forint) bevételt vártak, de végül egyetlen vevő sem volt hajlandó licitálni rá. Az orr egyike annak a négy réz orrnak, amelyet a Szabadság-szobor felújításának idején, az 1980-as években készítettek a szoborhoz, de végül nem használtak fel.

2010. december 1., szerda

Lappföld és a mikulás

A Lappföld 98 937 nkm kiterjedésű, amely Finnország összterületének 30%-át teszi ki. A vizek 5 880 nkm-t foglalnak el. Összesen 203 000 lakosa van, következésképp népsűrűsége nagyon alacsony (2.2 fő/nkm) még az országos átlaghoz képest is (16.7).

Lappföld éghajlata a Golf-áramlat jótékony hatásának köszönhetően kontinentális. Az egyes évszakok közötti átmenetek élesek. Tavasszal hatalmasak az esőzések. Nyáron ugyan süt a nap, de a hőmérséklet +5-20 Celsius között van csak. Ősszel a “ruska” néven ismert színkavalkád öltözteti a Lappföldet. Novembertől a téli félhomály (Kaamos) időszaka következik, amikor a Nap nem emelkedik a horizont fölé a tél közepén. Januárig lehet gyönyörködni az időnként feltárulkozó sarki fény jelenségben, a kékes árnyalatú alkonyokban és a mélységes csendben és nyugalomban.

Lappföld Finnország és az EU legészakibb területe, amely Finnországnak csaknem egyharmadát teszi ki. Nemzetközi értelemben is Finnország legfontosabb idegenforgalmi területe. A területen már a jégkor végén is éltek. A legismertebb gazdasági tevékenység a területen a rénszarvastenyésztés, bár csak a lapp lakosság kisebb része foglakozik ezzel.

Az eredeti Szent Miklós legendához kapcsolódó szokásokat az Új-Amszterdamba (New-York) bevándorló holland telepesek honosították meg az Újvilágban a XVII. században.
Az amerikai Mikulás-image (Santa Claus) azonban csak később, egy vers illusztrációjának nyomán született meg. Clement Clarke Moore 1823-ban íródott, "Szent Miklós látogatása" című verséhez Thomas Nast rajzolt képeket a Harper's magazinba 1860 és 1880 között. Nast fantáziájának köszönhetően olyan titkos részletek kerültek a köztudatba a Mikulás életéről, mint hogy a műhelye az Északi-sarkon található. Moore verséből pedig az ajándékszállításban segédkező rénszarvasok nevei is ismeretessé váltak. Egészen 1925-ig senkinek nem tűnt fel, hogy az Északi-sarkon nemigen akad fű, amiből a hűséges szánhúzók legelészhetnének.

A télapó szupertitkos játékkészítő manufaktúra az itt található Fül-hegy gyomrában van. Ezen a fülön keresztül hallgatja a Mikulás egész éven át, hogy az egyes gyerekek jók voltak-e avagy rosszak. Feleségével és a szorgos manókkal éldegél itt réges-rég óta. Rajtuk kívül közönséges halandó nem teheti be a lábát a rejtekhelyre.

A világ hivatalos Mikulásának számító Joulupukki valódi lakhelye Finnország, Rovaniemi Santa Village; egy télen körülbelül 150 ezren érkeznek hozzá, közel harminc országba látogat el, és mintegy 700 ezer levelet kap. Karácsony előestéjén a Mikulás a manók segítségével megrakja a szánját, befogja a rénszarvasokat és útnak indul, hogy a titkos erők és Rudolf varázslatai segítségével megörvendeztessen mindenkit, amerre csak jár a világon.

A finn gyerekek meg vannak győződve róla, hogy az ajándékot osztogató, jóságos téli szellem hazája az Északi Sark, amelyet csak decemberben hagy el, hogy rénszarvasoktól húzott szánján meglátogassa az egész világ jó gyermekeit. Feladatát elvégezvén egy évre újra visszatér a Sarkvidékre. Egyébként más-más népek különböző helyre teszik lakhelyét, a hollandok szerint például Spanyolországból érkezik hajóval, de én most a leghíresebbet mutattam be.

Ha írni akarsz neki, a lappföldi Mikulás, Joulupukki pontos címe:

Santa Claus Napapiiri FIN-96930
Tel. +358-16-362 255 / Fax +358-16-362 007
E-mail: santa.claus@santaclausoffice.fi
Honlap:www.santaclausoffice.fi

Sydney Operaház, Sydney, Ausztrália

A Sydney Operaház (1957 - 1973) a késő modern építészet egyik remekműve. Ez az épület nemzetközileg is csodált és büszkén tartják nagyra az ausztrálok.

Már az 1940-es években felmerült a gondolat, hogy Sydney-ben egy olyan művészeti palotát kellene emelni, amely nemcsak kulturális események színhelyéül szolgál, hanem reprezentációs céloknak is megfelel.

A Sydney Operaház építésze, Jørn Utzon, egy ismeretlen 38 éves dán fiatal ember volt, amikor 1957-ben az építészeti design verseny 218 versenyzője közül győztesnek nevezték ki. Azzal nyert, hogy az ő meglátása az volt Sydneyről, hogy egy nemzetközi város. A tervet csak fotók alapján alkotta meg. Ihletője Sydney hatalmas jachtkikötője vitorlásainak vitorlája volt.

Jørn Utzon Ausztráliának egy kecses, a városi szobrászati műremeknek is tekinthető épületet adott, mely csillog a napfényben, és hívogatóan kipirul éjszaka. 2003-ban megkapta a Pritzker-díjat, mely a nemzetközi építészet legnagyobb megtiszteltetése. Jorn Utzon 2008-ban halt meg Koppenhágában.


Design

Tervezés és a kivitelezés is szorosan összefonódnak. Utzon radikális megközelítését az épület felépítésére elősegítette kivételes együttműködő és innovatív környezet, a jachtkikötő.

A jellegzetes tető az egymással összefüggő boltíves "héjak" kialakításával válik egységessé. Úgy állnak, mint a vitorlák.

A vitorlák egymás mellett állnak, enyhén lejtős észak-déli irányban. Az udvar egy hatalmas nyitott tér, ahonnan az emberek lépcsőn mehetnek fel a pódiumra. A monumentális lépcső, mely bevezeti a teret, közel 100 méter széles.

A boltíves tető héjak tervét Utzon a nemzetközileg elismert mérnökökkel, Ove Arup & Partners-szel együttműködve alakította ki. Minden kagyló egy előre gyártott bordás szegmens, sugárzó konkrét talapzaton áll. A héj szemből mázas, törtfehér színű csempe, míg a dobogó föld tónusú, feloldott gránit panelekből áll. Az épület különlegességei még az üveg falak, melyet a módosított Utzon terv alapján utódja Peter Hall építész tervei szerint építettek meg.

A történelembe az épület tervezése és kivitelezése ellentmondásosan került be. 1956-ban a NSW kormány úgynevezett nyílt végű nemzetközi design versenyt indított, és egy független zsűrit nevezett ki. A verseny műszakilag a legjobb design tehetséget kutatta a világon, nem részletezte a tervezési paramétereket, illetve nem állított be határokat. A verseny fő követelménye az volt a kivitelezés során, hogy a két hatalmas terem legyen, egy opera- és egy szimfonikus koncertek levezénylésére alkalmas. Állítólag rengeteg elutasított, ún. kiselejtezett beadvány érkezett, De a kormány úgy döntött, hogy Utzon építész terve volt az egyetlen váratlan épület, merész és jövőbe illő.


Kivitelezés

A különleges formájú, kagylóra emlékeztető operaház felhúzása nem volt egyszerű, az építkezés ezért emésztett fel óriási összegeket. Az önkormányzat 7 millió ausztrál dollárt szavazott meg a kivitelezésre. Az építkezés határidejét az 1963. évre határozták meg.

A kagyló építése volt az egyik legnehezebb mérnöki feladat, amit valaha is megkíséreltek. A forradalmi koncepció forradalmi mérnöki- és építési technikákat követelt meg. Baulderstone Hornibrook (akkor Hornibrook Csoport) építette a tető héjját és a belső szerkezetet.

Az ausztrál Műsorszolgáltatási Bizottság kérésére a kormány megváltoztatta a javasolt operatermet és nagyobb lett a koncertterem, mert abban az időben, szimfonikus koncertek voltak a népszerűbbek, szélesebb közönséget vonzottak, mint az opera.
Más rendezvények megtartására még öt terem áll rendelkezésre. Az épületben van még mozi és étterem is. Férőhelyeinek száma: 1550, a hangversenyterem ülőhelyeinek száma pedig 2700. Az operaház a székhelye a sydney-i szimfonikus zenekarnak és a filharmonikusok kórusának, valamint a városi színháznak is.


Utzon és az akkori kormány között komoly vita bontakozott ki, mert a tervező nem volt hajlandó költségtakarékosabb tetőszerkezet és beltér kialakításra. Az elmérgesedett konfliktust, mely során egyik fél sem engedett, az építész távozása oldotta meg. Jørn Utzon még jóval a mű elkészülte előtt, 1966-ban elhagyta. A munkát fiatal ausztrál építészekből álló csoport vette át. Eközben kiderült, hogy a hatalmas betonvitorlákat nem tudják elkészíteni. Építésznyelven az elliptikus parabolákat számítógépek segítségével sikerült megoldani, s így a nehézségeket elkerülni. A hiányzó pénzösszeget lottóbevételből fedezték. Peter Hall Lionel Toddal és David Littlemore-ral, az akkori kormány építészeivel fejezte be az üvegfalakat és a belső tereket, beleértve a korábban nem tervezett helyszínt is a hangverseny termet a nyugati oldalon.

Az operaházat II. Erzsébet brit királynő 1973. október 20-án avatta fel. Sokak véleménye szerint 2. világháború óta nem építettek szebb épületet a világon.

Felújítások:

1999-ben, Jørn Utzon újra részt vett a Sydney-i Operaház jövőbeli változtatásainak kidolgozásában. Ezen alapelvek tükrözik az eredeti elképzelést, és hozzájárulnak ahhoz, hogy az épület építészeti egységét fenn kell tartani.

Utzon első jelentős felújítása a fogadó terem lett, egy lenyűgöző, fénnyel kitöltött tér, amely kiemeli az eredeti "gerendákat" és a falak hosszúságát, szemben a kikötői kilátással. Megjegyzendő, a kiváló akusztika, ez az egyetlen hiteles Utzon tér a Sydney Operaházban, így átkeresztelték 2004-ben Utzon szobára.


A következő modernizáló átalakítási projekt követte az elsőt azzal a kiegészítéssel, hogy egy új oszlopsort alakítanak ki a nyugati oldal mentén, Az Utzon vezette projekt, amely 2006-ban befejeződött, a színházi előcsarnokból kilátás enged Sydney Harbou-ra. Az előcsarnok belső terét felújítva Utzon koncepciója, hogy legyen egy koherens vonzó hely a vendégfogadásra. A kialakítás magában foglalja az első nyilvános lift és mozgólépcső kialakítását is, mely támogatja a kevésbé mobil vendégéket.

Szégyen: Az elöregedett, a művészek számára életveszélyessé vált színpadtechnika, és a mielőbbi felújításhoz szükséges pénz híján újabban akár be is zárhatják a következő 2010/11-es szezonban az operát.


Az ausztrál állam és a szövetségi kormány tavaly elutasította a közel 900 millió ausztrál dolláros mentőtervet. A jelenleg rendelkezésre álló évi alig 30 millió ausztrál dollár még a karbantartásra sem elegendő. Ha nem érkezik meg a kormánysegítség, a szakértők szerint ez előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik a bezárás.


És hogy további különlegességeket, legeket is említsek:

1. Az opera tetőszerkezetének "vitorlái" 161 tonna súlyúak és 67 méter magasak. Az épület belső stílusát "a világűrkorszak gótikájának" nevezik.

2. Ebben az operában van a világ legnagyobb színpadi függönye. August Coburne tervei alapján készült, aki "a nap- és hold függönyének" nevezte el. Minden függönyszárny 93 négyzetméteres.

3. A hangversenyterem orgonája a világ legnagyobb mechanikus orgonája: 10500 db sípja van.

Világörökség:
Sydney Operaházat is felírták a világörökségi listára 2007 júniusában: "Sydney-i Operaház nagy építészeti munka a 20. században. Több szálon képviseli a kreativitást, mint építészeti forma és mint szerkezeti kialakítás egyaránt. A nagyvárosi szobor figyelemre méltó vizi csillogásával egy világhírű ikonikus épület. "UNESCO

A szakértői értékelő jelentésben az Világörökség Bizottság kijelentette: "... megállja a helyét az emberi kreativitás vitathatatlan remekművei között, nem csak a 20. században, de az emberiség történelmében."

További információk: http://www.sydneyoperahouse.com/, http://whc.unesco.org/en/list/166, http://hvg.hu/kultura/20100531_sydney_operahaz_bezaras

2010. november 30., kedd

Timbuktu vályogvárosa (Mali)

A Szahara délnyugati peremén, a Niger-folyótól tízegynéhány kilométerre északra, az egyre sivatagosodó szavannák ölelésében található Afrika egyik legrégebbi kereskedőközpontja, a középkor mesés gazdagságú nagyvárosa, Timbuktu. A XII. (más források szerint az V.) században, négy fontos karavánút kereszteződésében alapított település nem egyszerűen a hatalmas arab világba tartó és onnan származó áruk cseréjének volt a virágzó helyszíne, hanem egyetemeivel, mecsetjeivel és százezer lakosával az iszlám hit és tudomány előretolt afrikai fellegvára is volt.

A Timbuktu név állítólag annyit tesz, hogy Buktu kútja. Buktu - ha minden igaz - egy tuareg nő volt, és az V. században ő ásott az itt talált oázisban egy kutat a később kialakuló város helyén. Az itt megforduló kereskedők építették az első állandó épületeket, majd a XIII-XIV. században már nyüzsgő kereskedőváros nyújtózott a Nigertől északra lévő pusztában. Timbuktu és Mali gazdagságára, erejére jellemző, hogy amikor Mansa Musa, a nyugat-afrikai muszlim birodalom uralkodója 1324-ben elzarándokolt Mekkába, Kairóban megállva annyit költekezett és adományozott, hogy összeroppant tőle a helyi arany és pénzpiac. Ekkor figyeltek fel Európában és Arábiában a nyugat-afrikai Mali jelentőségére.

A tuaregek alapította településen hozták létre a világ egyik legelső egyetemét, a messze földön híres, az arab világ minden sarkából húszezer hallgatót befogadó iszlám Sankore Egyetemet. A XV. századra itt kialakult tudományos, kulturális és szellemi központból kiindulva hódította meg az iszlám az afrikai országok nagy részét.

A különleges, tüskés gúla formájú, vályogfalú Sankore mecset - ami körül az egyetem is kialakult - tervezésére Musa király a híres granadai építészt, Abu Ishaq as Sahilt kérte fel. A vályogépítkezés egész Timbuktura (és Mali más nagyvárosaira is) különösen jellemző, rendkívül egyedi arculatot adva a forró és poros utcáknak. A Sankore mecseten kívül még két hasonlóan nagy muszlim templom épült: a Djingareyber és a Sidi Yahia. Bár a három központi vallási épületetet sikerült mára helyreállítani, a szárazság miatt folyamatos veszélynek vannak kitéve.

A város a Szonghaj birodalom részeként, a XV. században élte virágkorát, a százezer lakos egynegyede az egyetemen és a több mint száz kisebb iskolában tanuló muszlimokból állt. A város iskoláiban hittudósokat, mérnököket, építészeket képeztek, rendkívül magas szintű matematikai tudás összpontosult a vályogfalak közt.

Gazdasági jelentősége 1403 és 1591 között csúcsosodott ki, az észak-déli, keleti-nyugati só, textília, arany és rabszolgakereskedelem olyan gazdagságot hozott Timbuktunak, hogy híre még Európába is eljutott - köszönhetően főként Leo Africanusnak, egy granadai muszlim utazónak, akinek 1526-os útibeszámolója felkeltette az európaiak érdeklődését az "Aranyváros" iránt. Az európaiak számára azonban még innentől számítva is csak legenda maradt évszázadokig a város, hiszen odáig utazni még a XIX. században sem volt életbiztosítás, a városba eljutó keresztényekre szinte mindig biztos halál várt. Talán pont ezért Timbuktu sokáig az elérhetetlen, sőt nem is létező mesebeli hely szinonímája volt.

Timbuktu hanyatlását az 1591-es marokkói megszállás hozta el. A Sankore egyetem hittudósait elfogták, egy részüket kivégezték, a többit száműzték. A városra a következő évszázadokban több csapás is zúdult, főként bambara, fulani és tuareg harcosok formájában, akiket a marokkói katonák sem tudtak megfékezni.

Az európaiaknak továbbra is csak áttételesen volt fogalmuk arról, hogy mit is jelenthet Timbuktu, de a Maliba indított legtöbb expedíció gyászos kudarccal végződött. A "legsikeresebb" a skót Gordon Laing volt, aki a Párizsi Földrajzi Társaság tízezer frankos díjkitűzésének hatására 1826-ban eljutott a városba, de már csak nyomaiban lelte meg az egykorvolt gazdagságot. Két nappal azután végeztek vele útonállók, hogy visszaindult Európába.

A romjaiba hanyatlott Timbuktut végül 1894-ben a gyarmatosító franciák foglalták el, részben helyreállítva a várost, ami 1960-ban lett a független Mali Köztársaság egyik közigazgatási központja.

A tetemes mennyiségű írásban felhalmozott tudásnak csupán egy töredéke élte túl a hosszú inváziót. A szaharai város három fennmaradt agyagmecsete és számos magánkönyvtár őrzi a mali kereskedőcsaládok által összegyűjtött vallási szövegeket, törvényeket és a térség uralkodóinak diplomáciai feljegyzéseit. Évszázadokon keresztül gondosan elzárt ládákban, szekrényekben, sivatagi barlangokban vagy éppen a sárkunyhók alatt rejtegették a míves dokumentumokat.

A kéziratok tudományos elemzése 2006 februárjában kezdődött, mikor is Thebe Medupe, a Fokvárosi Egyetem asztrofizikusa elhatározta: ideje megtudni, mit is tartalmaz az általuk ismert 37 kézirat. Már a munka elkezdésekor meglepő megállapításokkal szembesültek. Az itteni egyetem tudósai jóval előbbre jártak, mint amit a kor afrikai tudományos és csillagászati fejlettségéről feltételeztek. Úgy tartották ugyanis, hogy a szaharai régió kimaradt a tudományos körforgásból. A fennmaradt timbuktui kéziratok ellentmondanak ennek…

Az írásokból kitűnik, hogy a helyi tudósoknak pontos módszereik voltak az iszlám naptár meghatározására. Algoritmusaik ugyanolyan precízek voltak, mint a mai matematikusoké. Pontos rajzokon ábrázolták a bolygók pályáit, ami a komplex matematikai számítások alkalmazásáról árulkodik. Emellett megtalálták a csillagászati események feljegyzéseit is, köztük egy 1583-mas meteorzáporét. Timbuktu muszlim tudósainak a csillagászat iránti érdeklődésének megvolt a gyakorlati alapja is, hiszen a mecseteket úgy kellett megépíteni, hogy azok Mekka irányába nézzenek. Ehhez pedig algoritmusokat és eszközöket kellett fejleszteni. Másrészt meg kellett határozni az imák pontos idejét, napkeltekor, délben, délután, napnyugtakor és este. Éppen ezért a muszlimok önerőből felfedezve a trigonometria koszinusz, tangens, kotangens funkcióit, jelentősen leegyszerűsítették a megoldásokhoz vezető utat. Számtalan meglepetés lapulhat még az ezernyi kéziratban, melyeket eddig még nem elemeztek. Medupe azonban így is elégedett lehet, hiszen megtalálta az áhított bizonyítékokat a korai afrikai tudományos életre.

Ma 15 ezren lakják, az évszázadok harcai után most a szárazság és elsivatagosodás fenyegeti eltűnéssel a Gaudit is megihlető törékeny vályogépületeket. Bár a vallási épületek nagy részét sikerült helyreállítani, a szárazság miatt folyamatos veszélynek vannak kitéve.

További http://www.kihagy6atlan.hu, www.index.hu,

2010. november 28., vasárnap

Pécsi ókeresztény sírkamrák, Magyarország

Pécs a Mecsek lábánál található kulturális központ. Gazdag művészeti életével, színházával, múzeumaival, fesztiváljaival vonzza ide a látogatókat. A várost Kr. u. II. század elején a rómaiak alapították. A IV. században Sopianae virágzó tartományi székhely és a korakereszténység egyik jelentős központja volt. Szent István, az első magyar király 1009-ben püspökséget alapított itt, 1367-ben pedig a városban kezdte meg működését Magyarország első egyeteme. A 150 éves török hódoltság építészeti emlékei, a dzsámik, a török fürdő és Idrisz baba türbéje ma is láthatók.

Az ókori Sopianae temetőjében a Kr. u. IV. században egyszerű templomokat, kápolnákat, mauzóleumot és alattuk sírkamrákat építettek római elődeink. Sopianae temetőjét az itt előkerült sírok keresztény szimbólumokkal díszített mellékletei és az épületek bibliai tárgyú freskói alapján ókeresztény temetőnek tartjuk. A viszonylag ritka kétszintes építmények Pécsett a keleti és nyugati sírépítészeti hatások együttes jelentkezését mutatják. A hétkarélyos temetői épület, a Cella septichora nevét viseli a látogatóközpont, de itt látható a Korsós és a Péter-Pál sírkamra, amelyek értékes falképeikről kapták nevüket, és több más, számozott sírkamra is. Az ország egyik legjelentősebb ókori temetői épülete az Ókeresztény Mauzóleum. Ez a Látogatóközponton kívül található, ahogy az Apáca utca 8. és 14. szám alatti házak udvarán feltárt két ókeresztény temetőrészletet is.

A Szórványos források már a XVIII. század elején is említést tesznek római kori leletekről, a tudományos feltárás azonban csak a Péter-Pál sírkamra 1782-es felfedezésével indult meg. A jelenleg legutolsó, az alaprajzilag egyedülálló nyolcszögű sírkamra feltárása 2000-ben kezdődött. A közben eltelt több mint két évszázad során a középkori városfalon belül összesen 16 sírkamrát és több száz sírt tártak fel, valamint több ezer későrómai lelet került napvilágra. Az eddig feltárt jelentős értékek közül jelenleg egyedül a székesegyház keleti szomszédságában található háromkaréjos építmény, a Cella trichora maradt továbbra is elzárva a nagyközönség elől, 1,30 m magasságig álló falainak értékes XII. századi falfestményei csak engedéllyel tekinthetők meg.

A sírkamrákat eleinte római számozással azonosították a feltáró régészek, a bennük található festmények szerint azonban a köznyelv hamarosan elkeresztelte őket - az I. számú például Péter-Pál sírkamra néven ismert, a II. számú a Korsós sírkamra.

Ókeresztény mauzóleum

1975-ben, a Szent István tér átalakításakor került felszínre a IV. század végén épült Ókeresztény mauzóleum, egy nagyméretű, egyhajós, keletre tájolt kápolna. Alatta egy tőle szerkezetileg független, vele egyidőben épített, kisebb méretű sírkamra található. A sírkamra északi és keleti falát bibliai tárgyú freskók díszítik: Ádám és Éva a paradicsomi fával és a kígyóval, illetve az oroszlánok vermébe vetett Dániel próféta. A keleti falon a Krisztus-monogram töredékét és egy fehér ruhás ülő alak ábrázolását látjuk. A figurális ábrázolások közötti falfelületeket márványt utánzó festéssel és növényi mintával díszítették. Az épületegyüttest feltehetőleg egy fontos személy tiszteletére emelték, akinek III. századi fehér márvány szarkofágja a sírkamra déli oldalán áll.

I. sz. (Péter Pál) sírkamra

Az elsõ sírkamrát a 18. század elején a mai Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma udvarán találták, errõl azonban csak feljegyzések tudósítanak. Az I. számú - Péter-Pál - sírkamra talán a legismertebb pannóniai ókeresztény építmény, hiszen már 1782 óta tudnak létezéséről. Nevét onnan kapta, hogy a bejárattal szembeni főfalon Péter és Pál apostolok mutatnak rá a Jézus jelenlétét szimbolizáló Krisztus-monogramra. A kétszintes épület épségben fennmaradt dongaboltozatos sírkamrájának teljes belső falfelületét freskók borítják. A bejárattal szemközti falon Péter és Pál apostolok mutatnak rá a Jézus jelenlétét szimbolizáló Krisztus-monogramra. Az oldalfalakon Ádám és Éva, Noé, a háromkirályok, Jónás, Szűz Mária és a gyermek Jézus története elevenedik meg. A gazdag növényi és állati ornamentikával (galambok, pávák) díszített boltozaton négy kör alakú keretbe foglalt portré - talán az itt eltemetettek arcképei - is látható.

II. sz. (Korsós) sírkamra

1939-ben tárták fel a II. számú, Korsós sírkamrát, bár már a XVIII-XIX. század fordulóján rábukkantak egy mélypince építésekor. Az észak-déli tájolású, kétszintes építmény itt is egy sírkamrából és a felette elhelyezkedő kápolnából áll, melyben szertartásokat is tartottak, vagy itt emlékeztek meg az elhunytról halála évfordulóján. A kamra északi falába mélyített kis fülke kancsó és pohár ábrázolása, melyről a sírkamra a nevét kapta, az oltáriszentséget szimbolizálja.

Ókeresztény temetőkápolna az Apáca utcában

Az előbbiektől eltér a sírkamra az Apáca utcában. Különlegességét az adja, hogy itt nem épült sírkamra szint, a négy sír a padlószint alá mélyített üregekben található. Az észak-déli tengelyű építmény északon apszissal zárul, melyben Kr. u. 390 körül ülőpadot alakítottak ki és egy oltárlapot helyeztek el. Belső terében a padlószint alatt négy sír került elő. A temetőkápolna annyiban különbözik más sopianaei temetői épületektől, hogy itt az épület belső járószintje alá mélyített sírokba és nem sírkamrákba temetkeztek a város keresztény lakosai.

Cella trichora és a Cella septichora

Mindenképpen említést érdemel még a Cella trichora és a Cella septichora is. A Cella trichora, azaz a három apszisos temetői kápolna jellegzetes ókeresztény sírépület volt: téglalap alakú középterére északon, keleten és nyugaton apszisokat építettek, délen pedig egy előcsarnokot. A hétkaréjos temetői épület (Cella septichora) egyedi felépítésű: egy nyújtott nyolcszögű középteret hét, a kelet-nyugati irányú főtengely köré csoportosított karéj zár körül.

A pécsi emlékek építészetileg abban térnek el a Balkánon és más európai provinciákban talált hasonló épületektől, hogy a sopianaei temetőépületek között kétszinteseket is találunk, amelyeket kettõős feladat ellátására emeltek: Egyszerre voltak temetkezési helyek (sírkamra-cubiculum) és szertartások céljára szolgáló kápolnák (memoria). A sopianaei temető területén eddig feltárt sírkamrák, kápolnák, mauzóleum olyan együttest alkotnak tehát, amelynek egyedi építészeti megjelenése és ugyancsak egyedi, bibliai gyökerekből táplálkozó falfestészete egy napjainkra is kiható kultúráról és civilizációról tanúskodik.

2000. november 30-án az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. Magyarország világörökségi helyszínei között a pécsi ókeresztény temető az egyetlen olyan terület, amely kifejezetten régészeti-művészettörténeti értékei miatt került fel a rangos listára.


További információk: , http://bit.ly/gOIdDm, http://bit.ly/fFJdh9, http://bit.ly/gZTMWn

2010. november 27., szombat

"Moai", Húsvét-sziget (Chile)

A Chiléhez tartozó, mintegy 120 km2 területű vulkanikus sziget 3780 km-re található a dél-amerikai partoktól. A Húsvét szigetek misztikus hely. Részben talán azért, mert a hely az óceán közepén terül el, több mérföldnyire minden lakott hely, részben pedig azért, mert több mint furcsa az a láva táj, ahol szokatlan látvány, az egész szigeten elszórt ezernél is több óriás szobor, moai található.

Az őslakosok nyelvén Rapa Nui, azaz a Világ Köldöke a sziget neve. Viszont a szigetet 1722-ben, húsvét vasárnapján fedezte fel Jacob Roggeveen, holland tengernagy, az európai köztudatba ezért vonult be Húsvét-sziget néven a polinézek lakta vulkanikus földdarab. A Roggeveen látogatása óta eltelt közel háromszáz évben azonban szinte semmi újat nem tudtak meg a tudósok a tökéletes izolációban kialakult kultúráról és a rejtélyes szobrokról, de talán pont emiatt igazán csodás a jelenség.

1770-ben fedezték fel újra a szigetet, ekkor a lakosságot 3000 főre becsülték. Majd négy évvel később James Cook kapitány is erre hajózott, de ő már csak 600–700 férfit és 30 nőt talált. A lakosság száma a 18. század elején kissé megnőtt, azonban 1862-ben a peruiak több mint 2000 férfit és nőt hurcoltak el a kontinensre. A rabszolgaságot csak 16-an élték túl, és amikor néhány hónap múlva visszatértek a szigetre, magukkal hozták a himlőt, amelynek az őslakosság nagy része áldozatául esett.

A szigetlakók eredetére máig nem találtak tökéletes magyarázatot. Alfred Metreaux francia antropológus az 1930-as években dolgozta ki az elméletét, amely szerint a szigetlakók ősei más polinéziai szigetről érkeztek a negyedik században a szigetre, és le is telepedtek a természeti erőforrásokban akkor még bővelkedő földdarabon, létrehozva egy erőteljes, eredetiségében különleges, külső hatásoktól teljesen mentes és képzelőerőben gazdag kultúrát. A sziget legendái szerint egy törzs főnöke új otthont keresett. A helyet, amelyet választott, ma Húsvét-szigetként ismerjük. Halála után fiai felosztották egymás között a sziget területét. Valahányszor egy törzsfőnök meghalt, egy moai-t helyeztek el a sírjánál. A szigetlakók úgy hitték, ezek a szobrok megőrzik a halott főnök manájá-t (erejét). Remélték, ha a mana a szigeten marad, jó sors vár rájuk, elegendő lesz az eső és bő a termés. Mivel a legenda nagyon hosszú időn keresztül terjedt kizárólag szájhagyomány útján, lehetséges, hogy az évszázadok folyamán jelentősen megváltozott a tartalma.

A másik elmélet Thor Heyerdahl norvég régész és antropológus nevéhez fűződik, aki szerint biztosabb a dél-amerikai eredet. Ennek magyarázatát pedig abban látta, hogy a húsvét-szigeteki szobrok és egyes dél-amerikai népek testalkatbeli hasonlósága szembetűnő, illetve hogy a sziget fő terménye, az édesburgonya csak az Amazonas vidékéről származhatott.

Bár moai egésztest-szobrokat takar, ezeket általában "Húsvét-szigeten fejek"-ként emlegetik. Ez részben azért van, mert az aránytalan méretű a legtöbb moai fej, másrész pedig azért, mert a felfedezők fotóján még az 1950-es években olyan szobrok állnak Rano Raraku lejtőjén, amelyek közül sok van eltemetve, és csak a vállától felfelé látszik.

A moai készítése valószínűleg rendkívül sokba került. A szobor kifaragása évekig tartó munkát igényelt, és ezután a kész moai-t helyére is kellett szállítani (gyakran a sziget másik végére). A legtöbb régész úgy gondolja, hogy a Moai-k jelképezték a szigetek első vezetőinek erejét, vagy Rapa Nuit, akiről a sziget kapta a nevét.

Jelenleg 887 kész vagy félkész húsvét-szigeti óriásszobrot tartanak számon a kutatók, de időről időre találnak újabb, főként befejezetlen szobrokat, a tényleges számuk elérheti, sőt meghaladhatja az ezret is.

Úgy tűnik, hogy félbehagyott szobrok mögött az a jelenség állhat, hogy a sziget egy hosszú és frusztráló a gazdasági visszaesést élt meg, amelyben az embereknek a túlélésért kellett harcolniuk. És hát mi lehetett az első, a nedves erdők, amelyet a kenuépítéshez és egyéb eszközökhöz a felhasználtak. Amikor eltűntek az esőerdők, melyek védték a lakókat, a Húsvét-sziget lakóinak nem maradt forrása. Így nem meglepő a kétségbeesés, a zavarok keletkezése, a konfliktusok és konfrontációk, valamint a társadalmi erőszak. Majd a törzs eltűnése.

Nem ismert, pontosan hogyan szállították a kőszobrokat, de az szinte biztos, hogy faszánokat vagy görgőket használtak hozzá. Ez nagyon költséges lehetett, n
e felejtsük el, hogy a szobrok több mint tíz méter, és súlya több mint 50 tonna. Vélhetően az égetéses földművelés és a szobrok szállításához szükséges faanyag mértéktelen felhasználása vezetett a sziget erdőinek teljes kiirtásához. Ez azt is megmagyarázná, miért maradt olyan hirtelen abba a kövek kibányászása.

A legmagasabb moai az úgynevezett Paro, mely majdnem 10 méter (33 láb) magas, és 75 tonnát nyom. A legnehezebb egyben a legalacsonyabb, hiszen egy guggoló szoborról az AHU Tongarikiról van szó, melynek súlya 86 tonna. Ez egy befejezetlen szobor, és ha elkészült volna, akkor körülbelül 21 méter (69 láb) magas lenne, tömege pedig mintegy 270 tonna.

A szobrok minimalista stílusban készültek, mely a Polinéz szigetvilágára igen jellemző. A legkorábbi szobrok térdeplő férfiakat ábrázoltak, amely talán az isteneknek szóló alázat jele lehetett. Érdekes, hogy ez később megváltozott és 1100-tól a stilizált, hosszúkás arcú, és nagy fülű férfifej vált uralkodóvá, amelynek a felső teste tele van apró mintákkal, amelyek minden bizonnyal tetoválásokat jeleznek. A szobor az AHU kősírboltozat fedőlapján áll, ahol kagylószemével a távolba néz, mintegy vigyáz a telep házaira. E legjobban ismert kőszobor kapott egy kedves becenevet a kutatóitól, úgy hívják: Hosszú fül. Állítólag Hosszú Fül újabb betelepülőket jelez, új kultúrát, amely ötvöződött az eredeti szigetlakók kultúrájával. A hatalmas szobrokat arccal a sziget belseje felé állították fel, a felfedezők csupán egyetlen ponton találtak a nyílt vizek felé tekintő moai-okat. A szobrok szemeit eredetileg korrallal rakták ki, egy ily módon restaurált szobor tanúsága szerint meglehetősen szuggesztív kifejezést kölcsönöztek ezzel a sziklaarcoknak.

Mivel testük el volt temetve a vulkáni tufában, ezért az erózió kikezdte a szobrokat, melyet jól lehet látni némelyiken. Az óceán szele folyamatosan koptatja a szobrok felületét, az időjárás – szökőár – pedig feldönti őket.

A szobrokról a régészek szkennelt képeket készítenek, melyek az erózió jeleit is pontosan mutatják, így tudják megkülönböztetni az egyek moai-t. Kutatásokat végeznek, hogy hogyan lehetne a konzerválásukat megoldani.

A Legnevezetesebb szobrok:

Az egyetlen egyedül álló szobor AHU nélkül a Vaihu Moai. A tartósítási teszteket ezen végzik.

A következő az Ahu Akivi, ez a hét darabból álló szoborcsoport az egyetlen, amelyik az óceán felé néz, az összes többi Moai a sziget belseje felé fordul arccal. Ez a szoborcsoport 1960-ban „beköltözött” a partról néhány km-re. Ők szimbolizálják azt a hét felderítőt, akiket Hotu Matua küldött Rapa Nui szigetére.

Az Ahu, a temetkezési kamra maradványai a Moai mögött is fontosak, és a szabad terület a szobrok előtt szintén segíti a megkülönböztetést.

A harmadik jelentős szobor a szintén egyedülálló Moai Ko Te Riku, az Ahu Tahai-n, mely a Hanga Roa partjánál fekszik, a sziget egyetlen településénél.

A szigetre látogatók jelenleg ötven helyreállított moait nézhetnek meg a sziget hat különböző pontján. Bár a pár ezer helybéli fő megélhetési forrása az idegenforgalomból adódik, ennek ellenére nem nézik jó szemmel a régészek munkáját. Az őslakosok leszármazottai attól tartanak, hogy az évente ideérkező több tízezer turista kirakatbábút csinál a szentként tisztelt, 1995 óta világörökségi védettségű szobrokból.

Forrás: http://www.artecreha.com/Miradas_CREHA/moai-isla-de-pascua.html, http://en.wikipedia.org/wiki/Moai

2010. november 26., péntek

Eiffel-torony (Párizs, Franciaország)

Lehet, hogy nem évezredekkel ezelőtt építették, mégis ikonná vált a társadalom szemében. Ha a romantikára gondolunk, akkor Párizs, és az Eiffel torony jut eszünkbe utazás tekintetében.

A legtöbb romantikus film szívszakító jelenete ehhez a helyhez fűződött/ik. Ha megkérdezünk valaki, hogy mit tud az Eiffel toronyról, itt Magyarországon csaknem mindenki azonnal rávágja, hogy az tervezte, aki a Nyugati pályaudvart. De történetéről szinte semmit nem tudnak.

Hát íme egy kis információ:

A közismerettel ellentétben Eiffel nem tervezője, hanem az építkezések kivitelezője volt, ám zsenialitása nélkül valóban nem épülhetett volna meg a torony. Eiffel 1832-ben született Dijonban és az École Centrale des Arts et Manufactures mérnökképző iskolában szerzett diplomát. Megvalósított munkái között csak egyetlen összekötő elemet ismerhetünk fel, a vas és acél mesteri alkalmazását.


Az Eiffel-tornyot az 1889-es Párizsi Világkiállításra építették. Az első tervet Maurice Koechlin, Eiffel tervezőirodájának vezetője készítette Émile Nouguier közreműködésével 1884 nyarán.


Eiffel eleinte hallani sem akart egy ilyen magas építményről, azonban hagyta, hogy mérnökei tovább dolgozzanak a terven. Végül aláírt Koechlinnel és Nouguier-vel egy szerződést, amelyben az állt, hogy a terv tulajdonjoga Eiffelé, a torony bevételéből viszont csak 1% részesedést kér. (Ezt nem tartotta tiszteletben, ugyanis később 5 mérnöke, osztozhatott 2%-on.) Stephen Sauvestre építész még szépített a torony formáján, díszesebbé tette.

A terveket mindenképpen megvalósítani akaró Eiffel felajánlotta a tornyot Amerikának, Spanyolországnak, még Magyarországnak is. Sehol nem kellett. Párizsban nevezett egy pályázaton, amelyet a francia forradalom 100. évfordulójára írtak ki. 1889-re egy monumentális épületet akartak építeni a Mars-mezőn, amely a francia nemzet nagyságát jelképezi. Több, mint száz pályamunka közül végül az Eiffel & Cie cég mérnökei által tervezett "300 méteres torony" tervét választották ki.

Alig két évet kaptak a megvalósítására, nagyon kellett tehát sietni. A tervrajzokat 30 mérnök készítette. Még a munkálatok elkezdése előtt nagy felháborodást váltott ki ez a "monstrum". Sok híres francia művész, köztük Charles Garnier, Charles Gounod és Alexandre Dumas is ellenezte, hogy Párizs szépségét egy ilyen "gyárkémény" tönkretegye. Eiffel azonban erre így reagált: "Nem bízunk a nagy emberekben." Az építkezést tehát elkezdték.

Az alapok elkészítésénél komoly problémát okozott az állandó vízszivárgás, ezért Eiffel búvárharangokra emlékeztető, sűrített levegőjű fémkeszonokat helyezett a talajba, ezek belsejében készült el a hatalmas torony alapja.

Mivel a torony ívei íveltek és fokozatosan csökkenő méretűek, ezért minden egyes elemet külön kellett megtervezni a vállalatnál dolgozó harminc mérnöknek. Az előre elkészített elemeket Eiffel öt kilométerrel távolabb lévő gyárából szállították a helyszínre. A kovácsoltvas elemeket szegecseléssel illesztették össze, ezért hihetetlen pontosságra volt szükség a gyártás során. A mégis előforduló eltérések miatt a mérnök egy-egy 900 tonna teherbírású hidraulikus szerkezetet épített a torony lábaiba, és ezekkel egyensúlyozta ki az épületet.

Az építés költségének 80%-át Eiffel saját pénzéből fizette ki.

Az építészeti bravúr sikerült, a másfél hektár alapterületű, 9700 tonna, 300 méter magas tornyot 12 000 elem és két és fél millió szegecs tartja össze.

A munkások éjjel-nappal, télen és nyáron, hidegben és melegben egyaránt dolgoztak. Rettentő munka lehetett. Többször sztrájkoltak is, azonban szerencsére az építkezésnek csak egy áldozata volt. A torony 1889. május 5-én lett készen, pont határidőre. Eiffel néhány francia híresség társaságában felgyalogolt a torony csúcsára 1665 lépcsőfokon és kitűzte a francia zászlót.

A nép éljenzett. Ebben az időben ez volt a világ legmagasabb építménye és az is maradt egészen a Chrysler Building felépítéséig. Ekkor lépcsőn lehetett csak feljutni a toronyba, mivel a lift még nem készült el. Eleinte nagyon kényelmetlen liftek vezettek fel a csúcsig, a korszerű lifteket az 1980-as évek körül Korda Dezső tervezte.

Eiffel tornya egyaránt hirdette az ipari forradalom modern technikáját és a francia mérnökök zsenialitását. A francia kormány a torony forgalmi jogát húsz évre a kivitelezőnek ajánlotta, de Eiffel eladta egy konzorciumnak. Rosszul tette, a hét és fél millió frankba kerülő torony árát két év alatt megtérítette a sokmillió látogató. Az első emeleten egy éttermet rendeztek be, a másodikat tudományos kísérletek színhelyének szánták, ám később a Le Figaro szerkesztősége foglalta el, a harmadik emeletről csodálatos kilátás nyílik Párizsra.

Később kutatások színhelyévé is vált. Eiffel is végzett itt aerodinamikai kutatásokat, többek között ejtőernyővel kapcsolatos kísérleteket. Többször eladták a tornyot ócskavasként, Victor Lustigot életfogytiglan bebörtönözték miatta. Az I. világháborúban a francia csapatok innen hallgatták le a németek üzeneteit. A II. világháborúban a németek fegyvert akartak belőle önteni, Hitler fel akarta robbantani.

Eredetileg a tornyot 1909-ben le kellett volna rombolni, de Eiffel sikerrel lobbizott ellene. Hasznosítani akarta „gyermekét” először rádió-relé állomásként szolgált, majd 1921-ben innen szólalt meg az első, nyilvános rádióadás. Örök nyugalmat csak 1964-ben biztosítottak Eiffel remekművének, amikor műemlékké nyilvánították, így még ma is gyönyörködhetünk benne, rajta.

További információ: http://hu.wikipedia.org/wiki/Eiffel-torony

Ha tényleg rászánod magad, és odautazol, akkor sok hasznos tudnivalót mond a következő oldal: http://utazas-nyaralas.info/parizs/latnivalok.html