2010. november 30., kedd

Timbuktu vályogvárosa (Mali)

A Szahara délnyugati peremén, a Niger-folyótól tízegynéhány kilométerre északra, az egyre sivatagosodó szavannák ölelésében található Afrika egyik legrégebbi kereskedőközpontja, a középkor mesés gazdagságú nagyvárosa, Timbuktu. A XII. (más források szerint az V.) században, négy fontos karavánút kereszteződésében alapított település nem egyszerűen a hatalmas arab világba tartó és onnan származó áruk cseréjének volt a virágzó helyszíne, hanem egyetemeivel, mecsetjeivel és százezer lakosával az iszlám hit és tudomány előretolt afrikai fellegvára is volt.

A Timbuktu név állítólag annyit tesz, hogy Buktu kútja. Buktu - ha minden igaz - egy tuareg nő volt, és az V. században ő ásott az itt talált oázisban egy kutat a később kialakuló város helyén. Az itt megforduló kereskedők építették az első állandó épületeket, majd a XIII-XIV. században már nyüzsgő kereskedőváros nyújtózott a Nigertől északra lévő pusztában. Timbuktu és Mali gazdagságára, erejére jellemző, hogy amikor Mansa Musa, a nyugat-afrikai muszlim birodalom uralkodója 1324-ben elzarándokolt Mekkába, Kairóban megállva annyit költekezett és adományozott, hogy összeroppant tőle a helyi arany és pénzpiac. Ekkor figyeltek fel Európában és Arábiában a nyugat-afrikai Mali jelentőségére.

A tuaregek alapította településen hozták létre a világ egyik legelső egyetemét, a messze földön híres, az arab világ minden sarkából húszezer hallgatót befogadó iszlám Sankore Egyetemet. A XV. századra itt kialakult tudományos, kulturális és szellemi központból kiindulva hódította meg az iszlám az afrikai országok nagy részét.

A különleges, tüskés gúla formájú, vályogfalú Sankore mecset - ami körül az egyetem is kialakult - tervezésére Musa király a híres granadai építészt, Abu Ishaq as Sahilt kérte fel. A vályogépítkezés egész Timbuktura (és Mali más nagyvárosaira is) különösen jellemző, rendkívül egyedi arculatot adva a forró és poros utcáknak. A Sankore mecseten kívül még két hasonlóan nagy muszlim templom épült: a Djingareyber és a Sidi Yahia. Bár a három központi vallási épületetet sikerült mára helyreállítani, a szárazság miatt folyamatos veszélynek vannak kitéve.

A város a Szonghaj birodalom részeként, a XV. században élte virágkorát, a százezer lakos egynegyede az egyetemen és a több mint száz kisebb iskolában tanuló muszlimokból állt. A város iskoláiban hittudósokat, mérnököket, építészeket képeztek, rendkívül magas szintű matematikai tudás összpontosult a vályogfalak közt.

Gazdasági jelentősége 1403 és 1591 között csúcsosodott ki, az észak-déli, keleti-nyugati só, textília, arany és rabszolgakereskedelem olyan gazdagságot hozott Timbuktunak, hogy híre még Európába is eljutott - köszönhetően főként Leo Africanusnak, egy granadai muszlim utazónak, akinek 1526-os útibeszámolója felkeltette az európaiak érdeklődését az "Aranyváros" iránt. Az európaiak számára azonban még innentől számítva is csak legenda maradt évszázadokig a város, hiszen odáig utazni még a XIX. században sem volt életbiztosítás, a városba eljutó keresztényekre szinte mindig biztos halál várt. Talán pont ezért Timbuktu sokáig az elérhetetlen, sőt nem is létező mesebeli hely szinonímája volt.

Timbuktu hanyatlását az 1591-es marokkói megszállás hozta el. A Sankore egyetem hittudósait elfogták, egy részüket kivégezték, a többit száműzték. A városra a következő évszázadokban több csapás is zúdult, főként bambara, fulani és tuareg harcosok formájában, akiket a marokkói katonák sem tudtak megfékezni.

Az európaiaknak továbbra is csak áttételesen volt fogalmuk arról, hogy mit is jelenthet Timbuktu, de a Maliba indított legtöbb expedíció gyászos kudarccal végződött. A "legsikeresebb" a skót Gordon Laing volt, aki a Párizsi Földrajzi Társaság tízezer frankos díjkitűzésének hatására 1826-ban eljutott a városba, de már csak nyomaiban lelte meg az egykorvolt gazdagságot. Két nappal azután végeztek vele útonállók, hogy visszaindult Európába.

A romjaiba hanyatlott Timbuktut végül 1894-ben a gyarmatosító franciák foglalták el, részben helyreállítva a várost, ami 1960-ban lett a független Mali Köztársaság egyik közigazgatási központja.

A tetemes mennyiségű írásban felhalmozott tudásnak csupán egy töredéke élte túl a hosszú inváziót. A szaharai város három fennmaradt agyagmecsete és számos magánkönyvtár őrzi a mali kereskedőcsaládok által összegyűjtött vallási szövegeket, törvényeket és a térség uralkodóinak diplomáciai feljegyzéseit. Évszázadokon keresztül gondosan elzárt ládákban, szekrényekben, sivatagi barlangokban vagy éppen a sárkunyhók alatt rejtegették a míves dokumentumokat.

A kéziratok tudományos elemzése 2006 februárjában kezdődött, mikor is Thebe Medupe, a Fokvárosi Egyetem asztrofizikusa elhatározta: ideje megtudni, mit is tartalmaz az általuk ismert 37 kézirat. Már a munka elkezdésekor meglepő megállapításokkal szembesültek. Az itteni egyetem tudósai jóval előbbre jártak, mint amit a kor afrikai tudományos és csillagászati fejlettségéről feltételeztek. Úgy tartották ugyanis, hogy a szaharai régió kimaradt a tudományos körforgásból. A fennmaradt timbuktui kéziratok ellentmondanak ennek…

Az írásokból kitűnik, hogy a helyi tudósoknak pontos módszereik voltak az iszlám naptár meghatározására. Algoritmusaik ugyanolyan precízek voltak, mint a mai matematikusoké. Pontos rajzokon ábrázolták a bolygók pályáit, ami a komplex matematikai számítások alkalmazásáról árulkodik. Emellett megtalálták a csillagászati események feljegyzéseit is, köztük egy 1583-mas meteorzáporét. Timbuktu muszlim tudósainak a csillagászat iránti érdeklődésének megvolt a gyakorlati alapja is, hiszen a mecseteket úgy kellett megépíteni, hogy azok Mekka irányába nézzenek. Ehhez pedig algoritmusokat és eszközöket kellett fejleszteni. Másrészt meg kellett határozni az imák pontos idejét, napkeltekor, délben, délután, napnyugtakor és este. Éppen ezért a muszlimok önerőből felfedezve a trigonometria koszinusz, tangens, kotangens funkcióit, jelentősen leegyszerűsítették a megoldásokhoz vezető utat. Számtalan meglepetés lapulhat még az ezernyi kéziratban, melyeket eddig még nem elemeztek. Medupe azonban így is elégedett lehet, hiszen megtalálta az áhított bizonyítékokat a korai afrikai tudományos életre.

Ma 15 ezren lakják, az évszázadok harcai után most a szárazság és elsivatagosodás fenyegeti eltűnéssel a Gaudit is megihlető törékeny vályogépületeket. Bár a vallási épületek nagy részét sikerült helyreállítani, a szárazság miatt folyamatos veszélynek vannak kitéve.

További http://www.kihagy6atlan.hu, www.index.hu,

2010. november 28., vasárnap

Pécsi ókeresztény sírkamrák, Magyarország

Pécs a Mecsek lábánál található kulturális központ. Gazdag művészeti életével, színházával, múzeumaival, fesztiváljaival vonzza ide a látogatókat. A várost Kr. u. II. század elején a rómaiak alapították. A IV. században Sopianae virágzó tartományi székhely és a korakereszténység egyik jelentős központja volt. Szent István, az első magyar király 1009-ben püspökséget alapított itt, 1367-ben pedig a városban kezdte meg működését Magyarország első egyeteme. A 150 éves török hódoltság építészeti emlékei, a dzsámik, a török fürdő és Idrisz baba türbéje ma is láthatók.

Az ókori Sopianae temetőjében a Kr. u. IV. században egyszerű templomokat, kápolnákat, mauzóleumot és alattuk sírkamrákat építettek római elődeink. Sopianae temetőjét az itt előkerült sírok keresztény szimbólumokkal díszített mellékletei és az épületek bibliai tárgyú freskói alapján ókeresztény temetőnek tartjuk. A viszonylag ritka kétszintes építmények Pécsett a keleti és nyugati sírépítészeti hatások együttes jelentkezését mutatják. A hétkarélyos temetői épület, a Cella septichora nevét viseli a látogatóközpont, de itt látható a Korsós és a Péter-Pál sírkamra, amelyek értékes falképeikről kapták nevüket, és több más, számozott sírkamra is. Az ország egyik legjelentősebb ókori temetői épülete az Ókeresztény Mauzóleum. Ez a Látogatóközponton kívül található, ahogy az Apáca utca 8. és 14. szám alatti házak udvarán feltárt két ókeresztény temetőrészletet is.

A Szórványos források már a XVIII. század elején is említést tesznek római kori leletekről, a tudományos feltárás azonban csak a Péter-Pál sírkamra 1782-es felfedezésével indult meg. A jelenleg legutolsó, az alaprajzilag egyedülálló nyolcszögű sírkamra feltárása 2000-ben kezdődött. A közben eltelt több mint két évszázad során a középkori városfalon belül összesen 16 sírkamrát és több száz sírt tártak fel, valamint több ezer későrómai lelet került napvilágra. Az eddig feltárt jelentős értékek közül jelenleg egyedül a székesegyház keleti szomszédságában található háromkaréjos építmény, a Cella trichora maradt továbbra is elzárva a nagyközönség elől, 1,30 m magasságig álló falainak értékes XII. századi falfestményei csak engedéllyel tekinthetők meg.

A sírkamrákat eleinte római számozással azonosították a feltáró régészek, a bennük található festmények szerint azonban a köznyelv hamarosan elkeresztelte őket - az I. számú például Péter-Pál sírkamra néven ismert, a II. számú a Korsós sírkamra.

Ókeresztény mauzóleum

1975-ben, a Szent István tér átalakításakor került felszínre a IV. század végén épült Ókeresztény mauzóleum, egy nagyméretű, egyhajós, keletre tájolt kápolna. Alatta egy tőle szerkezetileg független, vele egyidőben épített, kisebb méretű sírkamra található. A sírkamra északi és keleti falát bibliai tárgyú freskók díszítik: Ádám és Éva a paradicsomi fával és a kígyóval, illetve az oroszlánok vermébe vetett Dániel próféta. A keleti falon a Krisztus-monogram töredékét és egy fehér ruhás ülő alak ábrázolását látjuk. A figurális ábrázolások közötti falfelületeket márványt utánzó festéssel és növényi mintával díszítették. Az épületegyüttest feltehetőleg egy fontos személy tiszteletére emelték, akinek III. századi fehér márvány szarkofágja a sírkamra déli oldalán áll.

I. sz. (Péter Pál) sírkamra

Az elsõ sírkamrát a 18. század elején a mai Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma udvarán találták, errõl azonban csak feljegyzések tudósítanak. Az I. számú - Péter-Pál - sírkamra talán a legismertebb pannóniai ókeresztény építmény, hiszen már 1782 óta tudnak létezéséről. Nevét onnan kapta, hogy a bejárattal szembeni főfalon Péter és Pál apostolok mutatnak rá a Jézus jelenlétét szimbolizáló Krisztus-monogramra. A kétszintes épület épségben fennmaradt dongaboltozatos sírkamrájának teljes belső falfelületét freskók borítják. A bejárattal szemközti falon Péter és Pál apostolok mutatnak rá a Jézus jelenlétét szimbolizáló Krisztus-monogramra. Az oldalfalakon Ádám és Éva, Noé, a háromkirályok, Jónás, Szűz Mária és a gyermek Jézus története elevenedik meg. A gazdag növényi és állati ornamentikával (galambok, pávák) díszített boltozaton négy kör alakú keretbe foglalt portré - talán az itt eltemetettek arcképei - is látható.

II. sz. (Korsós) sírkamra

1939-ben tárták fel a II. számú, Korsós sírkamrát, bár már a XVIII-XIX. század fordulóján rábukkantak egy mélypince építésekor. Az észak-déli tájolású, kétszintes építmény itt is egy sírkamrából és a felette elhelyezkedő kápolnából áll, melyben szertartásokat is tartottak, vagy itt emlékeztek meg az elhunytról halála évfordulóján. A kamra északi falába mélyített kis fülke kancsó és pohár ábrázolása, melyről a sírkamra a nevét kapta, az oltáriszentséget szimbolizálja.

Ókeresztény temetőkápolna az Apáca utcában

Az előbbiektől eltér a sírkamra az Apáca utcában. Különlegességét az adja, hogy itt nem épült sírkamra szint, a négy sír a padlószint alá mélyített üregekben található. Az észak-déli tengelyű építmény északon apszissal zárul, melyben Kr. u. 390 körül ülőpadot alakítottak ki és egy oltárlapot helyeztek el. Belső terében a padlószint alatt négy sír került elő. A temetőkápolna annyiban különbözik más sopianaei temetői épületektől, hogy itt az épület belső járószintje alá mélyített sírokba és nem sírkamrákba temetkeztek a város keresztény lakosai.

Cella trichora és a Cella septichora

Mindenképpen említést érdemel még a Cella trichora és a Cella septichora is. A Cella trichora, azaz a három apszisos temetői kápolna jellegzetes ókeresztény sírépület volt: téglalap alakú középterére északon, keleten és nyugaton apszisokat építettek, délen pedig egy előcsarnokot. A hétkaréjos temetői épület (Cella septichora) egyedi felépítésű: egy nyújtott nyolcszögű középteret hét, a kelet-nyugati irányú főtengely köré csoportosított karéj zár körül.

A pécsi emlékek építészetileg abban térnek el a Balkánon és más európai provinciákban talált hasonló épületektől, hogy a sopianaei temetőépületek között kétszinteseket is találunk, amelyeket kettõős feladat ellátására emeltek: Egyszerre voltak temetkezési helyek (sírkamra-cubiculum) és szertartások céljára szolgáló kápolnák (memoria). A sopianaei temető területén eddig feltárt sírkamrák, kápolnák, mauzóleum olyan együttest alkotnak tehát, amelynek egyedi építészeti megjelenése és ugyancsak egyedi, bibliai gyökerekből táplálkozó falfestészete egy napjainkra is kiható kultúráról és civilizációról tanúskodik.

2000. november 30-án az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. Magyarország világörökségi helyszínei között a pécsi ókeresztény temető az egyetlen olyan terület, amely kifejezetten régészeti-művészettörténeti értékei miatt került fel a rangos listára.


További információk: , http://bit.ly/gOIdDm, http://bit.ly/fFJdh9, http://bit.ly/gZTMWn

2010. november 27., szombat

"Moai", Húsvét-sziget (Chile)

A Chiléhez tartozó, mintegy 120 km2 területű vulkanikus sziget 3780 km-re található a dél-amerikai partoktól. A Húsvét szigetek misztikus hely. Részben talán azért, mert a hely az óceán közepén terül el, több mérföldnyire minden lakott hely, részben pedig azért, mert több mint furcsa az a láva táj, ahol szokatlan látvány, az egész szigeten elszórt ezernél is több óriás szobor, moai található.

Az őslakosok nyelvén Rapa Nui, azaz a Világ Köldöke a sziget neve. Viszont a szigetet 1722-ben, húsvét vasárnapján fedezte fel Jacob Roggeveen, holland tengernagy, az európai köztudatba ezért vonult be Húsvét-sziget néven a polinézek lakta vulkanikus földdarab. A Roggeveen látogatása óta eltelt közel háromszáz évben azonban szinte semmi újat nem tudtak meg a tudósok a tökéletes izolációban kialakult kultúráról és a rejtélyes szobrokról, de talán pont emiatt igazán csodás a jelenség.

1770-ben fedezték fel újra a szigetet, ekkor a lakosságot 3000 főre becsülték. Majd négy évvel később James Cook kapitány is erre hajózott, de ő már csak 600–700 férfit és 30 nőt talált. A lakosság száma a 18. század elején kissé megnőtt, azonban 1862-ben a peruiak több mint 2000 férfit és nőt hurcoltak el a kontinensre. A rabszolgaságot csak 16-an élték túl, és amikor néhány hónap múlva visszatértek a szigetre, magukkal hozták a himlőt, amelynek az őslakosság nagy része áldozatául esett.

A szigetlakók eredetére máig nem találtak tökéletes magyarázatot. Alfred Metreaux francia antropológus az 1930-as években dolgozta ki az elméletét, amely szerint a szigetlakók ősei más polinéziai szigetről érkeztek a negyedik században a szigetre, és le is telepedtek a természeti erőforrásokban akkor még bővelkedő földdarabon, létrehozva egy erőteljes, eredetiségében különleges, külső hatásoktól teljesen mentes és képzelőerőben gazdag kultúrát. A sziget legendái szerint egy törzs főnöke új otthont keresett. A helyet, amelyet választott, ma Húsvét-szigetként ismerjük. Halála után fiai felosztották egymás között a sziget területét. Valahányszor egy törzsfőnök meghalt, egy moai-t helyeztek el a sírjánál. A szigetlakók úgy hitték, ezek a szobrok megőrzik a halott főnök manájá-t (erejét). Remélték, ha a mana a szigeten marad, jó sors vár rájuk, elegendő lesz az eső és bő a termés. Mivel a legenda nagyon hosszú időn keresztül terjedt kizárólag szájhagyomány útján, lehetséges, hogy az évszázadok folyamán jelentősen megváltozott a tartalma.

A másik elmélet Thor Heyerdahl norvég régész és antropológus nevéhez fűződik, aki szerint biztosabb a dél-amerikai eredet. Ennek magyarázatát pedig abban látta, hogy a húsvét-szigeteki szobrok és egyes dél-amerikai népek testalkatbeli hasonlósága szembetűnő, illetve hogy a sziget fő terménye, az édesburgonya csak az Amazonas vidékéről származhatott.

Bár moai egésztest-szobrokat takar, ezeket általában "Húsvét-szigeten fejek"-ként emlegetik. Ez részben azért van, mert az aránytalan méretű a legtöbb moai fej, másrész pedig azért, mert a felfedezők fotóján még az 1950-es években olyan szobrok állnak Rano Raraku lejtőjén, amelyek közül sok van eltemetve, és csak a vállától felfelé látszik.

A moai készítése valószínűleg rendkívül sokba került. A szobor kifaragása évekig tartó munkát igényelt, és ezután a kész moai-t helyére is kellett szállítani (gyakran a sziget másik végére). A legtöbb régész úgy gondolja, hogy a Moai-k jelképezték a szigetek első vezetőinek erejét, vagy Rapa Nuit, akiről a sziget kapta a nevét.

Jelenleg 887 kész vagy félkész húsvét-szigeti óriásszobrot tartanak számon a kutatók, de időről időre találnak újabb, főként befejezetlen szobrokat, a tényleges számuk elérheti, sőt meghaladhatja az ezret is.

Úgy tűnik, hogy félbehagyott szobrok mögött az a jelenség állhat, hogy a sziget egy hosszú és frusztráló a gazdasági visszaesést élt meg, amelyben az embereknek a túlélésért kellett harcolniuk. És hát mi lehetett az első, a nedves erdők, amelyet a kenuépítéshez és egyéb eszközökhöz a felhasználtak. Amikor eltűntek az esőerdők, melyek védték a lakókat, a Húsvét-sziget lakóinak nem maradt forrása. Így nem meglepő a kétségbeesés, a zavarok keletkezése, a konfliktusok és konfrontációk, valamint a társadalmi erőszak. Majd a törzs eltűnése.

Nem ismert, pontosan hogyan szállították a kőszobrokat, de az szinte biztos, hogy faszánokat vagy görgőket használtak hozzá. Ez nagyon költséges lehetett, n
e felejtsük el, hogy a szobrok több mint tíz méter, és súlya több mint 50 tonna. Vélhetően az égetéses földművelés és a szobrok szállításához szükséges faanyag mértéktelen felhasználása vezetett a sziget erdőinek teljes kiirtásához. Ez azt is megmagyarázná, miért maradt olyan hirtelen abba a kövek kibányászása.

A legmagasabb moai az úgynevezett Paro, mely majdnem 10 méter (33 láb) magas, és 75 tonnát nyom. A legnehezebb egyben a legalacsonyabb, hiszen egy guggoló szoborról az AHU Tongarikiról van szó, melynek súlya 86 tonna. Ez egy befejezetlen szobor, és ha elkészült volna, akkor körülbelül 21 méter (69 láb) magas lenne, tömege pedig mintegy 270 tonna.

A szobrok minimalista stílusban készültek, mely a Polinéz szigetvilágára igen jellemző. A legkorábbi szobrok térdeplő férfiakat ábrázoltak, amely talán az isteneknek szóló alázat jele lehetett. Érdekes, hogy ez később megváltozott és 1100-tól a stilizált, hosszúkás arcú, és nagy fülű férfifej vált uralkodóvá, amelynek a felső teste tele van apró mintákkal, amelyek minden bizonnyal tetoválásokat jeleznek. A szobor az AHU kősírboltozat fedőlapján áll, ahol kagylószemével a távolba néz, mintegy vigyáz a telep házaira. E legjobban ismert kőszobor kapott egy kedves becenevet a kutatóitól, úgy hívják: Hosszú fül. Állítólag Hosszú Fül újabb betelepülőket jelez, új kultúrát, amely ötvöződött az eredeti szigetlakók kultúrájával. A hatalmas szobrokat arccal a sziget belseje felé állították fel, a felfedezők csupán egyetlen ponton találtak a nyílt vizek felé tekintő moai-okat. A szobrok szemeit eredetileg korrallal rakták ki, egy ily módon restaurált szobor tanúsága szerint meglehetősen szuggesztív kifejezést kölcsönöztek ezzel a sziklaarcoknak.

Mivel testük el volt temetve a vulkáni tufában, ezért az erózió kikezdte a szobrokat, melyet jól lehet látni némelyiken. Az óceán szele folyamatosan koptatja a szobrok felületét, az időjárás – szökőár – pedig feldönti őket.

A szobrokról a régészek szkennelt képeket készítenek, melyek az erózió jeleit is pontosan mutatják, így tudják megkülönböztetni az egyek moai-t. Kutatásokat végeznek, hogy hogyan lehetne a konzerválásukat megoldani.

A Legnevezetesebb szobrok:

Az egyetlen egyedül álló szobor AHU nélkül a Vaihu Moai. A tartósítási teszteket ezen végzik.

A következő az Ahu Akivi, ez a hét darabból álló szoborcsoport az egyetlen, amelyik az óceán felé néz, az összes többi Moai a sziget belseje felé fordul arccal. Ez a szoborcsoport 1960-ban „beköltözött” a partról néhány km-re. Ők szimbolizálják azt a hét felderítőt, akiket Hotu Matua küldött Rapa Nui szigetére.

Az Ahu, a temetkezési kamra maradványai a Moai mögött is fontosak, és a szabad terület a szobrok előtt szintén segíti a megkülönböztetést.

A harmadik jelentős szobor a szintén egyedülálló Moai Ko Te Riku, az Ahu Tahai-n, mely a Hanga Roa partjánál fekszik, a sziget egyetlen településénél.

A szigetre látogatók jelenleg ötven helyreállított moait nézhetnek meg a sziget hat különböző pontján. Bár a pár ezer helybéli fő megélhetési forrása az idegenforgalomból adódik, ennek ellenére nem nézik jó szemmel a régészek munkáját. Az őslakosok leszármazottai attól tartanak, hogy az évente ideérkező több tízezer turista kirakatbábút csinál a szentként tisztelt, 1995 óta világörökségi védettségű szobrokból.

Forrás: http://www.artecreha.com/Miradas_CREHA/moai-isla-de-pascua.html, http://en.wikipedia.org/wiki/Moai

2010. november 26., péntek

Eiffel-torony (Párizs, Franciaország)

Lehet, hogy nem évezredekkel ezelőtt építették, mégis ikonná vált a társadalom szemében. Ha a romantikára gondolunk, akkor Párizs, és az Eiffel torony jut eszünkbe utazás tekintetében.

A legtöbb romantikus film szívszakító jelenete ehhez a helyhez fűződött/ik. Ha megkérdezünk valaki, hogy mit tud az Eiffel toronyról, itt Magyarországon csaknem mindenki azonnal rávágja, hogy az tervezte, aki a Nyugati pályaudvart. De történetéről szinte semmit nem tudnak.

Hát íme egy kis információ:

A közismerettel ellentétben Eiffel nem tervezője, hanem az építkezések kivitelezője volt, ám zsenialitása nélkül valóban nem épülhetett volna meg a torony. Eiffel 1832-ben született Dijonban és az École Centrale des Arts et Manufactures mérnökképző iskolában szerzett diplomát. Megvalósított munkái között csak egyetlen összekötő elemet ismerhetünk fel, a vas és acél mesteri alkalmazását.


Az Eiffel-tornyot az 1889-es Párizsi Világkiállításra építették. Az első tervet Maurice Koechlin, Eiffel tervezőirodájának vezetője készítette Émile Nouguier közreműködésével 1884 nyarán.


Eiffel eleinte hallani sem akart egy ilyen magas építményről, azonban hagyta, hogy mérnökei tovább dolgozzanak a terven. Végül aláírt Koechlinnel és Nouguier-vel egy szerződést, amelyben az állt, hogy a terv tulajdonjoga Eiffelé, a torony bevételéből viszont csak 1% részesedést kér. (Ezt nem tartotta tiszteletben, ugyanis később 5 mérnöke, osztozhatott 2%-on.) Stephen Sauvestre építész még szépített a torony formáján, díszesebbé tette.

A terveket mindenképpen megvalósítani akaró Eiffel felajánlotta a tornyot Amerikának, Spanyolországnak, még Magyarországnak is. Sehol nem kellett. Párizsban nevezett egy pályázaton, amelyet a francia forradalom 100. évfordulójára írtak ki. 1889-re egy monumentális épületet akartak építeni a Mars-mezőn, amely a francia nemzet nagyságát jelképezi. Több, mint száz pályamunka közül végül az Eiffel & Cie cég mérnökei által tervezett "300 méteres torony" tervét választották ki.

Alig két évet kaptak a megvalósítására, nagyon kellett tehát sietni. A tervrajzokat 30 mérnök készítette. Még a munkálatok elkezdése előtt nagy felháborodást váltott ki ez a "monstrum". Sok híres francia művész, köztük Charles Garnier, Charles Gounod és Alexandre Dumas is ellenezte, hogy Párizs szépségét egy ilyen "gyárkémény" tönkretegye. Eiffel azonban erre így reagált: "Nem bízunk a nagy emberekben." Az építkezést tehát elkezdték.

Az alapok elkészítésénél komoly problémát okozott az állandó vízszivárgás, ezért Eiffel búvárharangokra emlékeztető, sűrített levegőjű fémkeszonokat helyezett a talajba, ezek belsejében készült el a hatalmas torony alapja.

Mivel a torony ívei íveltek és fokozatosan csökkenő méretűek, ezért minden egyes elemet külön kellett megtervezni a vállalatnál dolgozó harminc mérnöknek. Az előre elkészített elemeket Eiffel öt kilométerrel távolabb lévő gyárából szállították a helyszínre. A kovácsoltvas elemeket szegecseléssel illesztették össze, ezért hihetetlen pontosságra volt szükség a gyártás során. A mégis előforduló eltérések miatt a mérnök egy-egy 900 tonna teherbírású hidraulikus szerkezetet épített a torony lábaiba, és ezekkel egyensúlyozta ki az épületet.

Az építés költségének 80%-át Eiffel saját pénzéből fizette ki.

Az építészeti bravúr sikerült, a másfél hektár alapterületű, 9700 tonna, 300 méter magas tornyot 12 000 elem és két és fél millió szegecs tartja össze.

A munkások éjjel-nappal, télen és nyáron, hidegben és melegben egyaránt dolgoztak. Rettentő munka lehetett. Többször sztrájkoltak is, azonban szerencsére az építkezésnek csak egy áldozata volt. A torony 1889. május 5-én lett készen, pont határidőre. Eiffel néhány francia híresség társaságában felgyalogolt a torony csúcsára 1665 lépcsőfokon és kitűzte a francia zászlót.

A nép éljenzett. Ebben az időben ez volt a világ legmagasabb építménye és az is maradt egészen a Chrysler Building felépítéséig. Ekkor lépcsőn lehetett csak feljutni a toronyba, mivel a lift még nem készült el. Eleinte nagyon kényelmetlen liftek vezettek fel a csúcsig, a korszerű lifteket az 1980-as évek körül Korda Dezső tervezte.

Eiffel tornya egyaránt hirdette az ipari forradalom modern technikáját és a francia mérnökök zsenialitását. A francia kormány a torony forgalmi jogát húsz évre a kivitelezőnek ajánlotta, de Eiffel eladta egy konzorciumnak. Rosszul tette, a hét és fél millió frankba kerülő torony árát két év alatt megtérítette a sokmillió látogató. Az első emeleten egy éttermet rendeztek be, a másodikat tudományos kísérletek színhelyének szánták, ám később a Le Figaro szerkesztősége foglalta el, a harmadik emeletről csodálatos kilátás nyílik Párizsra.

Később kutatások színhelyévé is vált. Eiffel is végzett itt aerodinamikai kutatásokat, többek között ejtőernyővel kapcsolatos kísérleteket. Többször eladták a tornyot ócskavasként, Victor Lustigot életfogytiglan bebörtönözték miatta. Az I. világháborúban a francia csapatok innen hallgatták le a németek üzeneteit. A II. világháborúban a németek fegyvert akartak belőle önteni, Hitler fel akarta robbantani.

Eredetileg a tornyot 1909-ben le kellett volna rombolni, de Eiffel sikerrel lobbizott ellene. Hasznosítani akarta „gyermekét” először rádió-relé állomásként szolgált, majd 1921-ben innen szólalt meg az első, nyilvános rádióadás. Örök nyugalmat csak 1964-ben biztosítottak Eiffel remekművének, amikor műemlékké nyilvánították, így még ma is gyönyörködhetünk benne, rajta.

További információ: http://hu.wikipedia.org/wiki/Eiffel-torony

Ha tényleg rászánod magad, és odautazol, akkor sok hasznos tudnivalót mond a következő oldal: http://utazas-nyaralas.info/parizs/latnivalok.html

2010. november 24., szerda

Aja Szofia székesegyház (Isztambul, Törökország)

Isztambul remekművekben gazdag építészeti örökségének egyik központi eleme a vöröses szinű templom. Nevének jelentése: Szent [= isteni] Bölcsesség. A Topkapi szeráj szomszédságában tornyosuló hatalmas épület sziluettje a Boszporusz felől nézve meghatározza az egykori birodalmi központ képét.

Az Aja Szofia (Hagia Szofia, Hagia Sophia, Sancta Sophia, török nevén: Ayasofya) székesegyház I. Justinianus bizánci császárnak köszönheti létét. A monumentális bazilika helyén már korábban is állt egy kisebb pogány, illetve egy nagyobb keleti keresztény templom, ez utóbbit II. Konstantin építtette a IV. század második felében, és i.sz. 532-ben rombolták le felkelők.

I. Justinianus trallei Anthemius matematikust és milétuszi Isidorus építészt bízta meg az új templom megtervezésével. A hatalmas - gyakorlatilag az összes addig kidolgozott építészeti elemet magába foglaló - építményt mindössze öt év alatt építették fel az alapoktól, építése több mint 361 millió aranyfrankot emésztett fel, noha az építőanyag és a felszerelés jelentős része adományként érkezett.

Építészetileg az Aja Szofia úgy jellemezhető, mint az összes akkor ismert építészeti elem tökéletes szintézise. Így a templomépítészet forradalmát jelentette, a mennyboltot jelképező óriási központi kupolája egyedi megoldásokat követelt. Kupoláját tartó négy pillért homokkő-tömbökből alakították ki, a tömböket ónnal forrasztották össze. Az 532-ben Justinianus császár uralkodása idején épült székesegyház a bizánci építészet legszebb és leghíresebb emléke. Tervezői és építői kiváló mérnökök voltak, jártasak a matematikában és a kinetikában. Az épülethez a mesterek nem használtak fa építőanyagokat. A templom különlegessége a többszörös kupolamegoldás, ami első pillantásra rendkívül instabillá teszi, medig már 15 évszázada bűvöli még a jelenkor mérnökeit is, hiszen annyi pusztító földrengést élt át sértetlenül, miközben a közelében később épült konstrukciók alaposan megsínylették a földmozgásokat.

Athéni kutatók nemrégiben rájöttek, mi is tette az építményt ilyen földrengésállóvá.

Ellentétben a kor szokásos megoldásaival, nem arra törekedtek, hogy a falakat a lehető legmerevebbé tegyék. Elektronmikroszkóppal elemezve a bizánci cement kémiai összetételét, kiderült, hogy kalcium-szilikát szövete igen hasonló a csupán 1824-ben megjelent portlandcementéhez. És mindez, a ma kutatói szerint, egyáltalán nem volt véletlen, a régi mesterek tudták, mit csinálnak. Vulkáni hamut, vagy egyéb, magas szilíciumtartalmú anyagot adagoltak a mészkő alapú habarcshoz. Az anyag reakcióba lépett a mészkővel és a vízzel, és olyan szövet jött létre, mely képes volt elnyelni az egyébként pusztító szeizmikus hullámokat. Az Aja Szofia túlélt már 7,5-ös magnitúdójú földrengést is.

Az elkészült építmény lett a Konstantinápolyi Patriarchátus székhelye, egyben a keleti kereszténység, a későbbi bizánci liturgia (mind az ortodox, mind a görög katolikus) egyik fő forrása csaknem ezer évig. A templomot i.sz. 537. december 27-én Menas pátriárka szentelte fel, neve a viszonylag elterjedt vélekedéssel ellentétben nem Szent Zsófiára utal: a görög kifejezés (Hagia Sophia) Krisztus isteni bölcsességét jelenti. Egyedülálló méretei miatt azonban hosszú évszázadokig egyszerűen csak Nagy Templomként emlegették. Méreteit tekintve később a negyedik helyre szorult vissza, három nagyobb keresztény templom is épült a világban: a londoni Szent Pál székesegyház, a római Szent Péter bazilika és a milánói dóm.

A méreteiben impozáns, építészetileg bravúros kupoláival a szemlélőt lenyűgöző székesegyház a középkor évszázadai alatt többször is megrongálódott, földrengések pusztították, de mindahányszor helyre tudták állítani az eredeti tervek szerint. A XIII. század elején római katolikus templommá alakították, miután 1204-ben a negyedik keresztes hadjárat seregei elfoglalták a várost, megalakítva ezzel - fél évszázadra - a Konstantinápoly központú Latin Császárságot.

A fennmaradt egyházi iratok tanúsága szerint a templomot fénykorában hatszázan szolgálták: nyolcvan pap, százötven szerpap (diakónus), negyven diakonissza, hetven aldiakónus, százhatvan igeolvasó, huszonöt kántor és hetvenöt kapus állt az egyház alkalmazásában.

A XV. század közepén II. Mehmet vezetésével az Oszmán birodalom elfoglalta a várost, és a keresztény templomot iszlám mecsetté alakították, a müezzinek részére négy minaretet is "ragasztottak" a sarkaihoz. A török hódítók hite tiltotta (és tiltja máig) az emberábrázolást, ezért a székesegyház belső tereit díszítő mozaikokat vakolattal fedték be. Fél évezredig volt az Aja Szofia a város fő mecsete, az épület mintájára építették a törökök többek között, az ugyancsak Isztambulban látható Szulejmán és Rustem Pasa mecsetet.

A kívülről dísztelen, tömegében meglehetősen nyomasztó hatású épület – különleges építészeti megoldásainak köszönhetően, belül rendkívül légies benyomást kelt. A belső és a külső tér kontrasztja tudatos tervezés eredménye. A vele azonos korszakban épült templomok külseje, az Aja Szophiával ellentétben, gazdagon díszített volt, az Aja Szofia építőinek elképzelésében azonban az a puritán felfogás tükröződött, hogy a tökéletesség belülről fakad. Nem csoda, hogy amikor I. Justinianus császár, amikor először lépett a templomba, felkiáltott: „Áldott legyen az úr, ki nekem megadá, hogy e nagy művet megalkossam! Salamon, legyőztelek!

Az épület a 20. század eleje óta áll a vallási és politikai csatározások középpontjában. Szimbólumként tekintenek rá úgy a keresztények, mint a muzulmánok és Atatürk világi követői is. XVI. Benedek pápa 2006 novemberében törökországi útján meglátogatta az építményt, a katolikus egyházfő ellen ekkor több ezren tüntettek, olyanok, akik szeretnék, ha az Aja Szofiát ismét iszlám mecsetté nyilvánítanák. Az iszlám ideológusok szemében az Aja Szofia az iszlám végső győzelmének szimbóluma a keresztény világ felett. A szekularizált török államban a mecsetté való újraszentelést sokan ellenzik. Számukra az Aja Szofia jelképezi a világi köztársaságot.

További információk történelméről, vallásról, politikáról: http://hu.wikipedia.org/wiki/Hagia_Szophia

Angkor romtemplomai (Kambodzsa)

A Khmer Birodalom uralta 9. és a 15. század között Délkelet-Ázsia nagy részét, Burmától Vietnámig. A birodalom központja Angkor, melynek fénykorában kb. 750 ezer (más becslések szerint akár egy millió) lakója lehetett. A vallási és egyben közigazgatási központ, Angkor több főváros összesége volt, a khmer uralkodók szinte mindegyike építtetett saját várost, saját főtemplommal az istenek és a király dicsőségére.

Angkor alapítójának II. Dzsajavarman csenla herceget tartják. A herceg 802-ben a mai Angkor közelében új fővárost jelölt ki a Csenla állam központjául, ahol a hindu befolyás hatására Síva-kultusz alakult ki, és a 834-ben utód nélkül meghaló II. Dzsajavarmant pedig istenkirályként tisztelték. A következő várost I. Indravarman, khmer uralkodó építtette, az első téglatemplomok emelése is az ő nevéhez fűződik. Az őt követő I. Jaszovarman szintén külön várost - Jaszodharapurát - alapított, és az ő parancsára épült 900-ban az első kőtemplom. I. Jaszovarman építette az első nagy - 14 négyzetkilométeres területű - víztározó medencét is, hogy a környező földeket állandó öntözhessék.

A szó maga is, Angkor, a szanszkrit "nagara", város, főváros, királyi székhely jelentésű szóból eredeztethető.

A világ legnagyobb, leggyönyörűbb, legbonyolultabb és legrejtélyesebb templomegyüttese ez az indokínai dzsungel legközepén. Míg más népcsoportok a hátrafelé nyilazással és nyereg alatti húspuhítással töltötték az időt, addig a hol a hinduizmus, hol a buddhizmus tanait követő, de mindig mérhetetlen spiritualitásról tanúságot tevő khmerek szívbemarkolóan gyönyörű városokat építettek amerre a szem ellátott.

A khmer kultúra aranykora I. Szurjavarman uralkodása idejére (1135-1150) esett, ekkor épült egész Ázsia legnagyobb vallási épületkomplexuma az Angkor Vat templomváros, 50 ezer munkás és 5000 szobrász közreműködésével. Létrehozta az első nagy víztározót 7 km hosszú 2 km széles barajt, melynek vízével öntözhették a környező földeket. Becslések szerint ezeken a hatalmas méretű építményeken akár 200.000 is dolgozhattak. A világ egyik legbámulatosabb létesítménye nem csupán méretének, hanem vízre épült mivoltának köszönheti hírnevét. Gyakorlatilag Angkor Vat egy mocsár közepén úszik, melynek alapját egy felszín alatti vízréteg alkotja. Méretei gigantikusak, a 82 hektáros területet, 5,5 km hosszú 190 méter széles vizesárok veszi körül.

Angkor templomai Kambodzsa fővárosától, Phnom Penh-től 240 kilométerre északnyugatra, Siem Reap városától északra emelkednek a mindent elnyelő őserdő méregzöld tengere fölé.

II. Radzsendravarman és fia idejében, a 960-as években egy második fővárost építtettek Angkornál, ekkor hozták létre a Keleti Baraj közepén kialakított mesterséges szigeten álló Keleti Mebon-templomot, valamint a Bantej Srei-templom tökéletes épületegyüttesét. 1000 körül félelmetes erődrendszert emeltek a Mennyei Templom köré, és ekkor épült a nagyszerű, Nyugati Barajt nevű víztározó is.

A 1010 - 1050 között uralkodó I. Szurjavarman építtette a második nagy - több mint 16 négyzetkilométeres, több tízmillió köbméter öntözővizet befogadó - víztározót, a kutatók szerint I. Szurjavarman uralkodása alatt lett milliós nagyváros Angkor. Halálát követő belpolitikai instabilitás időszakának VII. Dzsajavarman vetett véget, aki a harcokban elért sikereit egy még újabb, Angkorthomnál épített főváros létrehozásával és egy addig példátlan építkezési hadjárattal ünnepelte meg. Állami főszentélye a Buddhának szentelt, piramis alakú Bajon-templom volt. A később hirtelen és titokzatos módon elnéptelenedett város romjaira csak 1848-ban bukkantak rá.

A hódító II. Szurjavarmant tartják a khmer birodalom legnagyszerűbb uralkodójának. A khmer fénykort szimbolizálja Angkor leghíresebb épületegyüttese, Ázsia legnagyobb vallási komplexuma, az Angkor Vat. Minden szinten medencéket találunk, melyek egyik funkciója a hívők istentisztelet előtti megtisztulása volt. Három teraszát fedett oszlopos folyosók veszik körül, ezekről lótuszrügy formájú tornyok emelkednek a magasba. Az óriási épületegyüttes közepén egy templom magasodik, mely kétszer akkora, mint a londoni Tower.

A visnunak szentelt, piramis formájú templom 1113 és 1150 között épült, a khmer építészet csúcsának tekinthető épület Angkor egyik legismertebb, leghíresebb műemléke. A templomot 173 méter széles, körülbelül hat kilométer hosszú négyszögletes vizesárok veszi körül, az árkon belüli területen még három koncetrikus fal veszi körbe az épületet. Mindez a hindu kozmológiát - az óceán ölelte Meru hegyet, az univerzum központját - szimbolizálja.

II. Szurjavarman halála után ideiglenesen elveszett a khmer birodalom önállósága, amit az 1181-tól 1219-ig uralkodó VII. Dzsajavarman szerzett vissza. Ő volt az utolsó nagy khmer király, ő építtette Angkor-Vat-tól északra Angkor Thom-ot, a 16 kilométeres fallal és vizesárokkal körülvett, tökéletes négyzet formájú új fővárost, Angkor legnagyobb építészeti egységét.

A másik ismert részt Angkor Thomot, a nagyvárost VII. Dzsajavarman építette, mikor is a khmerek fellázadtak a vietnámi megszállók ellen és megkezdődött a buddhizmusra való áttérés, a hinduizmus pedig lassan a háttérbe szorult. A csak Nagy Építőként emlegetett uralkodó nagyobb építkezést hajtott végre, mint összes elődje együttvéve. A hatalmas építkezés óriási erőfeszítést igényelt a khmerektől és a kincstárt is súlyosan érintette. Az emberi és anyagi erőforrások kizsákmányolása meggyöngítette az országot. Angkort végül 1431-ben támadták meg és hónapokig húzódó ostrom után foglalták el a thai harcosok. A thai seregek visszavonulása után Angkor rejtélyes gyorsasággal elnéptelenedett, és az indokínai dzsungel elkezdte meghódítani a területet. Az őserdő pár évszázad alatt teljesen benőtte és elrejtette.

Angkorral kapcsolatban kevés dolgot tudni biztosan: a létezése, a virágzó milliós birodalom léte, a kezdeti indiai hatás tény.

A hatalmas, több mint kétszáz négyzetkilométeres területen ezernél is több - különböző állapotban megmaradt - építmény bújik meg a dzsungelben, köztük hetven nagyobb kőtemplom őrzi a khmer építészet és művészet nagyszerűségét. A khmerek lakta terület nagyságát azonban nehéz ma megbecsülni. Óvatos becslések szerint egyedülálló középkori metropoliszról beszélhetünk: több mint ezer négyzetkilométeres kiterjedésű és egymillió lakosú lehetett fénykorában Angkor - a végeláthatatlan őserdő tehát bőven rejt még feltáratlan műemlékeket.

De hogy miből fejlődhetett ki ez a csodálatosan erőteljes, egyedi és megkapó khmer kultúra, kik voltak a tervezői, építészei, honnan tanulták mesterségüket és végül hová tűntek a XV. század derekán - máig rejtély, ami évente turisták millióit csábítja Délkelet-Ázsiába.

2010. november 23., kedd

A huszonegyek klubja

Huszonegy hét alatt dőlt el, hogy mely ember alkotta építményeket nevezhetünk most a világ hét ÚJ csodájának. A kezdeményezés 2000-ben indult, a világ közvéleménye több száz helyszínt javasolt csodára méltónak, öt év alatt több millió javaslat érkezett a világ közös kulturális örökségének definiálására. A 77 legtöbb ajánlást kapott épületből egy neves építészekből , művészettörténészekből álló zsűri 2006. január elsején hirdette ki azt a huszonegyet, amikre szavazni lehetett telefonon vagy interneten.
Tehát a huszonegyek klubja a következő nevezetességekből áll:
  • Aja Szofia Székesegyház(Isztambul, Törökország)
  • Akropolisz (Athén, Görögország)
  • Alhmbra (Granada, Spanyolország)
  • Angkor romtemplomai (Kambodzsa)
  • Chichén Itza maja piramisa (Yucatán-félsziget, Mexico)*
  • Eiffel-torony (Párizs, Franciaország)
  • A nagy piramis (Egyiptom)*
  • Húsvét-sziget szobrai (Chile)
  • Kolosszeum (Róma, Olaszország)*
  • Kreml és a Vörös tér (Moszkva, Oroszország)
  • Kyomizu-templom (Kyoto, Japán)
  • Machu Picchu romvárosa (Peru)*
  • Megváltó Krisztus szobra (Rio de Janeiro, Brazília)*
  • Nagy Fal (Kína)*
  • Neuschwanstein-kastély (Füssen, Németország)
  • Operaház (Sydney, Ausztrália)
  • Petra, sziklaváros (Jordánia)*
  • Stonehenge (Wiltshire, Egyesült Királyság)*
  • Szabadság szobor (New York, Egyesült Államok)
  • Taj Mahal (Agra, India)*
  • Timbuktu vályogvárosa (Mali)
(a *-gal jelzett "klubtagokat" már bemutattuk a www.virtungolas.blogspot.com oldalon, így rákereshetsz az archívumban)

A többi még csak most jön!

Pannonhalmi Bencés Apátság

Szégyen, hogy itt vagyunk a mi gyönyörű kis Magyarországunkon, és már annyi mindent írtam, de helyi nevezetességről nem beszéltem még.

Nem akarok Cseppkőbarlanggal, vagy Alfölddel jönni, mert ott a természet megtette nekünk, amit kellett. Mi pedig kiaknázzuk, ahogy csak lehetséges. De vannak olyan építészeti remekeink, melyekről talán sokan nem is tudják, hogy látogathatóak is.

Ilyen például a Pannonhalmi Főapátság, a találkozás helye. Ez a monostor - a hívőknek - találkozás Istennel, - de a szkeptikusok is megtalálják a számításukat, hisz lehet - találkozás a másik emberrel, vagy találkozás a múlttal is.

A valamikori Pannónia szent hegyének monostora és a benne élő szerzetesközösség egyidős a magyar államisággal, ezért a magyar kultúra kivételes fontosságú részének tekinthető. Egy évezred lenyomata a Kisalföldből kiemelkedő, 282 méter magas hegy tetején álló és a tájegységet uraló Főapátság történelmi épületegyüttese is: bemutatja hazánk ezeréves történetének különböző építészeti stílusait.

A Pannonhalmi Bencés Főapátság tehát mind építészeti struktúrájában, mind eszmevilágában az évezredes, folyamatos használat alatt fejlődött, emellett a még ma is aktív keresztény monostorok egyik egyedülálló példája, melynek szerzetesközössége tágabb környezetében, azaz egész Közép-Európában hozzájárult a kultúra fejlesztéséhez és a kereszténység terjedéséhez.

Mivel a bencés szerzetesek mindenkor a térség országai és nemzetei közötti béke elérésére törekedtek, tulajdonképpen az UNESCO szellemiségének korai harcosainak tekinthetők. Ezek azok a kiemelkedő, egyetemes értékek, melyekkel a Főapátság 1996-ban - alapításának ezredik évfordulóján - kiérdemelte felvételét az UNESCO Világörökségi Listájára.

996-ban Géza fejedelem cseh és német földről, valamint Itáliából érkező szerzeteseket telepített le Pannónia Szent Hegyén. Ők alapították meg a monostort, melyet nem sokkal később Szent István látott el birtokokkal és privilégiumokkal. Az általa 1002-ben kiállított kiváltságlevélben nem csak az adományokat rögzítették, hanem a király szándékát is, mely a bencéseket arra szólította fel, hogy naponta imádkozzanak az ország fennmaradásáért és sértetlenségéért - a szerzetesek mind a mai napig eleget tesznek első királyunk óhajának.

Uros apát (1207-1243), a ma is meglévő templom építtetője visszaverte a mongolokat a monostor-erőd falai alól. Tolnai Máté apátsága idején Pannonhalma kiemelt helyet kapott a magyarországi bencés monostorok között, és 1541-től főapátsággá vált. A török hódoltság másfél évszázada alatt azonban hosszabb-rövidebb időszakokra a szerzeteseknek menekülniük kellett. Csak ezt követően indulhatott el a megrongált épületek helyreállítása. A romos monostorban Pálfy Mátyás főapát kezdett új életet tíz szerzetessel. Sajghó Benedek főapátsága alatt jelentős barokk építkezés folyt a monostorban.

A következő csapás a felvilágosodás korában érte Pannonhalmát: II. József király 1786-ban beszüntette az összes bencés kolostor működését. 1802-ben viszont - ismét uralkodói parancsra - újjászervezték a rendeket, azzal a feltétellel, hogy részt vállalnak az oktatásban. Ily módon intézményesítették azt, amit a szerzetesek mindig is feladatuknak tekintettek, és évszázadok óta gyakoroltak is. A visszaállított rend elsődleges munkaterületül így a középiskolai oktatást kapta.

A XVIII. század, a felvilágosodás évszázada a szerzeteséletben is éreztette hatását. Az állam és az uralkodók a szerzetesközösségek működését a közvetlen hasznosság szerint ítélték meg, és lényegében csak azoknak a rendeknek a létjogosultságát fogadták el, amelyek betegápolással vagy tanítással foglalkoztak. Mivel az a hagyomány, amelyet Szent Benedek Regulája képviselt, nem a közösség munkájára, hanem magára a közösségi életre helyezi a hangsúlyt, II. József 1786-ban beszüntette a magyar bencés kongregáció összes házának működését.

1945 után a rend birtokait és a bencés iskolákat is államosították. 1950-től azonban újra engedélyezték a győri és a pannonhalmi gimnázium működését. A szerzetesközösség a nehéz években is hűségesen végezte munkáját, helytállt az istenszolgálatban, és a II. Vatikáni Zsinatot követő évektől sokat fáradozott liturgiájának megújításán és a zsolozsma magyar szövegeinek és dallamainak elkészítésén.

A rendszerváltás után a pannonhalmi bencés közösség — az iskolai munka folytatása mellett — új munkaterületeken is próbálja megteremteni azokat az anyagi lehetőségeket, amelyek lehetővé teszik számára, hogy betöltse szerepét az egyházban és a világban.

A Főapátság hazánkban jelenleg a bencés hagyományokat követő, klasszikus monostorelrendezés egyetlen épen maradt példája. A templom déli oldalára épült a kerengő, mely körül a monostor élete zajlott. Ezt a két épületrészt köti össze a templom déli főkapuja, a különleges szépségű Porta speciosa.

Az, hogy a templom szép kapuja nem a külső térbe, hanem a kerengő felé nyílik, azt bizonyítja, hogy a templomot elsősorban a szerzetesek, nem pedig a zarándokok számára építették.

Másik érdekes látnivaló az apátsági pincészet.

Az 1900-as évek elején az apátsági birtokméret kb. 100 hektárnyi lehetett Pannonhalma közvetlen környékén, de emellett Somlón és Tokaj-Hegyalján is rendelkezett birtokokkal az Apátság. Már abban az időben palackozott formában értékesítette fehér- és vörösborait, amelyek a történelmi határokon túlra is eljutottak. 2000-ben kezdtek el újra a borral, szőlővel foglalkozni. Új pincészetet létesítettek, melynek hírét nemzetközileg ismert és elismert egri borásznak, Gál Tibornak köszönik.

De mi meglátogathatjuk a monostort. Az apátság honlapján ez áll:

„Mindannyian vendégek vagyunk ebben a világban és egymás életében. Az a szerzetesi tapasztalat, amely a bencés monostorok vendégfogadását mindmáig meghatározza, különös gonddal veszi körül a vendéget. És éppen ez a tapasztalat hívja fel a figyelmet arra is, hogy vendégnek és vendéglátónak egyaránt figyelemre és nyitottságra van szüksége ahhoz, hogy a találkozás megtörténhessék.” Hát útra fel, ezt világörökséget bárki megtekintheti teljes pompájában.

Források: http://paradisum.osb.hu, www.bences.hu, www.femina.hu

Tunézia világörökség szempontból

Hát nem mondom, nagy fába vágtam a fejszémet. Tunézia!!! Azt hittem, csak úgy ömlik majd az információ. Minden nem fontos dolgot megtudtam turisztikai nevezetességeiről ( hol van bazár, hol van buszmegálló stb.), de azok történelméről szinte semmit. Szégyen, hogy nézzük, de nem tudjuk, szégyen, hogy nem foglaklozunk vele, hogy mit is látunk. Pedig Tunézia, mint ország 1975—ben került be a világörökség listájába, a következő nevezetességekkel:


1. Tunisz medinája (kulturális/1979)


Tunisz az egyik legöregebb város a Földközi-tenger partján, melyet a föníciaiak kr. e. 9. században hódítottak meg. A VII. században az arab hódítók Karthagót teljesen elpusztították. 1160-ban Tunisz az ország fővárosa lett. 1270 IX. Lajos, francia király rövid időre elfoglalta a várost, majd 1534-ben a törökök érkeztek a városba, de a következő évben már más volt a város ura. 1881-ben a franciák elfoglalták az országot. 1942-ben innen indultak az amerikaiak útnak, hogy megkezdjék a szicíliai partraszállást. 1956-ban lett végre független Tunézia, amelynek fővárosa ismét Tunisz lett.
A főváros a Tunisz-öböl partján fekszik, amelyhez a Tuniszi-tó köti, illetve egy csatorna köti Halk al-Wádí kikötőjéhez.
Mai arculatát a függetlenség kivívása után nyerte el. A medina a város központja: sűrűen lakott, sikátorok és fedett folyosók szövevénye, pezsgő kereskedelem, intenzív színek és illatok keveredése, különféle áruk, műhelyek és szuvenírüzletek termékeinek tömkelege jellemzi.

2. Karthago romjai (kutúrális/1979)
Az egykor dicső tengerparti város ma Tunisz elővárosa. Itt állt egykoron a világ egyik leggazdagabb, legnagyobb hatalommal rendelkező városa, Karthágó. A monda szerint a várost Kr. e. 814-ben Elissa (vagy Vergilius elnevezése szerint Dido), Tyros király egyik lánya alapította. Karthágó hamarosan tengeri nagyhatalommá nőtte ki magát és Róma vetélytársává vált, amit a Római Birodalom természetesen nem tűrt el.
Kr. e. 509-ben Karthágó szerződést kötött Rómával, melyben meghatározták kereskedelmi és befolyási övezeteiket. Ez az első írásos emlék, mely szerint Szicília és Szardínia Karthágó fennhatósága alá tartozott.
A Kr. e. 5. század kezdetére már Karthágó vált a régió kereskedelmi centrumává; ez egészen addig tartott, amíg a várost Róma meg nem hódította. Karthágó legyőzte a korábbi föníciai kolóniákat (Hadrumetum, Utica és Kerkouane) és a líbiai népeket, kiterjesztve ezzel hatalmát a mai Marokkótól egészen Egyiptomig. Hatása érződött a Földközi-tenger partvidékének más területein is, mivel irányítása alá tartozott Szardínia, Málta, a Baleári-szigetek és Szicília nyugati része. Az Ibériai-félszigeten további kolóniákat hoztak létre.
A három pun háború következtében a város Kr. e. 146-ban elpusztult, köveit a rómaiak szétszórták, földjét sóval hintették be. Ebből a legendából azonban valószínűleg egy szó sem igaz, mégis elterjedt a közbeszédben.
100 évvel később, Augustus császár uralkodása idején építették újjá, ezúttal már római provinciaként. A 2. századra már 300 ezer lakosa volt, gazdagsága Rómáéval vetekedett. A 4. században püspöki székhely lett és a keresztény Afrikaközpontjává vált. Karthágó azonban másodszor is elpusztult, 692-ben az arabok rombolták le és ezt a csapást már soha többé nem sikerült kihevernie. Az ókori emlékek a város területén szétszórva találhatók. De biztosítják az ide utazót, hogy a történelmi nevezetességekért érdemes kicsit elidőzni.

3. az El-Jemi amfiteátrum (kulturális/1979)

Itt található a világ hatodik legnagyobb római amfiteátruma. A félkörben emelkedő lépcsőzetes nézőtér 30 ezer néző befogadására volt alkalmas. A játékok nagy hírnévre tettek szert, és tömegeket vonzottak. Az íves karzaton és a meredek lépcsőkön állhattak, míg a császár elfoglalta helyét az éppen árnyékos oldalon.

El-Jem nevéhez fűződik a legenda, mely szerint egy alagút vezet Mahdiába, mely még nincs feltárva, ami olyan széles volt, hogy belefértek az elefántok. Ezek vonszolták az építkezésekhez a köveket. Egy másik alagút pedig a sousse-i katakombákhoz vezetett.


4.Ichkeul Nemzeti Park (természeti/1980)

Tunéziában, mint minden száraz klímájú országban, a víz igen nagy kincs. A kisebb tavak és a folyók gyakran időszakosak, és a nyári forróság idején többnyire kiszáradnak. Emiatt igazán nem csodálható, hogy az állandó Ichkeul-tó oly sok madár kedvelt tartózkodási helye. Bár hasonló nagyságú tó másutt is van Tunéziában, az Ichkeult a téli esőzésekből származó édesvíz és nyáron a tengerből beáramló sósvíz finom egyensúlya jellemzi. A fészkelő és költöző madarak számára ez teszi az Ichkeul-tavat Tunézia legvonzóbb és világszerte ismert költő és telelőhellyé

5. Kerkuane pun városa és nekropolisza (kultúrális/1985)
Ez a föníciai város az 1. Pun háborúban semmisült meg. A rómaiak felhagytak az újjáépítésével, ennek ellenére sok épület megmaradt emlékül.

6. Sousse medinája (óváros) (kultúrális/1988)



Karthágó előtt, de Utica után a főníciaiak ismeretlen nevű kikötőt létesítettek itt. Ennek a virágzó városnak a közelében hatalmas tophetet találtak, itt szállt partra Hannibál nagyszabású itáliai elefántos hadjárata után. A vandálok az már keresztény városnak új nevet adtak, így lett Hunericopolis, később a bizánciak elnevezése szerint Justinianopolis. Az arabok uralma alatt Susa néven erősen háttérbe szorult. A várost Ali pasa éppúgy támadta, mint a XII. században a normannok és a XVI. Században a spanyolok, de a genovaiak, a franciák, a szövetségesek sem kímélték. 1943-ban olyan nagy károkat szenvedett, hogy teljesen újjá kellett építeni.
Annak ellenére, hogy a városban sokféle építészeti stílus keveredik egymással, Sousse karaktere megőrizte az arab városok kinézetét, melyet az iszlám hódításnak köszönhet.
A mai szemlélő számára a legjobb példa erre, a város tenger felőli oldalának megerősítése, amit az arab fennhatóság idején építettek. A Ribat, egy lélegzetelállítóan szárnyaló épületegyüttes, ami egy minaretnek és megfigyelőtoronynak a szerepét tölti be, építészetileg egyedülálló megoldás, mely a világ minden tájáról vonzza a látogatókat. A városközpont (Medina) főbb látványosságai közé tartozik továbbá a Régészeti Múzeum, a Kasbah Világítótorony és a római kori Katakombák.
A Farhatr Hached tér a város magja. A főút felől érkezve a Farhat Hached térről juthatunk be az óvárosba, azon a hasadékon, ami az 1943-as bombázások során keletkezett. Itt áll Selmi válasza a Calais-i polgárokra, nyolc emberalak, melyek az 1952 januárjában leesett 12 mártírnak állítanak emléket. A Nagymecset minaretjeiről könnyen felismerhető. Udvarában erkélyek vannak, a legdélebbit 1675-ben építették hozzá, majd 1975-ben mindegyiket felújították. A látnivalók közül az imaterem az egyik legcsodálatosabb, de nem díszítése, hanem egyszerűsége a megkapó. 851-ben építették, a X., XI. és a XVII. Században kibővítették, majd 1964 és 65 között felújították. A mecsetet nem muzulmánok naponta nyolctól délután egy óráig látogathatják kizárólag szolid öltözetben.
A medina fő útvonala meglepően keskeny. De mégis érdemes végigmenni, mert itt találjuk a Qalaat, melynek kupolája X. századból maradt ránk, az épület teljesen fel lett újítva. Ezen kívül érdemes megtekinteni a Nővérek Mecsetét és az erőd nyugati kapuját is, mely a Bab el-Gharbi elnevezést kapta.
A bástyát megkerülve találjuk meg a Dar Essid Múzeumot, egy 18. szd.-i felújított nagypolgári házat, amelyben az eredeti berendezést csodálhatjuk meg. Belső udvaraiban virágok és mozaikok láthatók. A termekben III. és IV. századi munkák láthatók, többségükön keresztény motívumokkal, vagy V. és VI. századi csempék, melyek Ádámot, Évát és szenteket ábrázolnak. A múzeumban láthatunk még ezen kívül terrakotta tárgyakat és két III. századból származó pun sírt is.
Napjainkban Sousse népessége több, mint 540 000 fő, mégis megtartotta a középkorra jellemző keskeny, labirintusszerű utcáit, és a Kasbah, a Medina, és a Ribat erődítménye egy hosszan elnyúló városfalként övezi a Földközi-tenger partját.

7. Kairouan (kulturális/1988)

Tunézia szent városa. Az iszlám előírása szerint el kell zarándokolni Mekkába, de ez kiváltható több kairouani úttal. Akárcsak Lourdes, Róma és Jeruzsálem esetében, a vallási szokás jó üzleti érzékkel párosul, a kairouaniak az ország legjobb szőnyegkészítői és ügynökei, ők építettek először szállodát Hammametben.
A muzulmán hódítók i.sz. 668-ban, harmadik hadjáratuk során ezt a helyet választották ki fővárosuknak. Fontos karavánutak mentén feküdt. A kairouan szó jelentése, a tévhittel ellentétben, nem erőd, hanem karaván. A hódítóktól ugyanolyan távolságra volt minden ellenségük, a tenger felől fenyegető bizánciak vagy a hegyek között élő berberek.
A legenda szerint amikor vezérük, Oqba ibn Nafi megérkezett, lába mellől forrás tört fel, melynek vizében megtalálták az évekkel azelőtt Mekkában elveszített aranyserleget. Ez az esemény avatta Kairouant szent hellyé. Fénykorában nemzeti főváros volt, melyet az aglabidák híres, gazdag várossá fejlesztettek, majd 1057-ben Beni Hilal leigázott.

Kairouan nemcsak a muszlimok szent imahelye és nemcsak műemlékei, valamint természeti szépségei révén híres, de a csodás szőnyegek miatt is, amelyeket a helyi piacon láthatunk.

8. Dougga/Thugga (kulturális/1997)
Douggáról nem nehéz elképzelni, milyen lehetett itt az élet a 2. század környékén, amikor a rómaiak birtokba vették a települést. Korábban egy helyi törzs, a numidok éltek itt, egyik főnökük mauzóleuma ma is ott áll a domboldalon. Dougga ugyanis egy domb (akár hegynek is elmegy) tetejére épült, bámulatos a kilátás, de érdekes módon lentről az egykori városból csak pár oszlop látszik. A romváros nem követi a római városok szerkezetét, csak úgy ímmel-ámmal, hiszen már korábban is lakott hely volt, de aki járatos a történelemben és/vagy az építészetben, külső segítség nélkül is hamar felismeri a színházat, a fürdőket, a Capitoliumot, a fórumot. A fürdő egyik érdekessége a közösségi wc, amit nem csak fizikai szükségleteik elvégzésére használtak, hanem spiclimentes beszélgetésekre is.

Kínai Nagy Fal

Kína nemcsak egy hatalmas ország, hanem egy teljesen külön világ is. Elhagyatott, sivatagos, félsivatagos területeken nomád pásztorok élnek, nyomorúságos körülmények között parasztok milliói rizst termelnek, miközben a nagyvárosokban fejlett fogyasztói társadalom kezd kialakulni.

Az ország vezetői évtizedeken át próbálták a Föld színéről eltörölni a több ezer éves kultúra emlékeit, monumentális építészeti terveikkel tönkretenni a természetet, de szerencsére ez teljes egészében nem sikerült nekik. Az ország varázslatos látnivalókkal, egy teljesen más kultúrával várja az évről-évre egyre nagyobb számban érkező turistákat. Az egész országot természetesen nem lehet pár hét alatt megismerni, de hála a rengeteg látnivalónak, rövid idő alatt is rengeteg élménnyel gazdagodhat az utazó.

Az újkori világ csodájaként emlegetett Kínai nagy fal története az i.e. 7. századba nyúlik vissza. Közép-Kínában először az északon élő népek támadásait előrejelző hatalmas őrtornyokat, bástyákat, illetve erődítményeket emeltek, majd később ezeket falakkal kötötték össze, illetve a területek urai határaikon külön falakat építettek.

A nagy fal valójában soha nem volt összefüggő, különböző erődítményekből állt, amelyeknek jellege és elhelyezkedése a mindenkori politikai helyzettől függően változott. Az első védelmi rendszert Csin Si Huang-ti császár kezdte kiépíteni az i. e. 210-es években.

Krisztus előtt 214-ben, legmegbízhatóbb hadvezérnek megparancsolta, hogy a már meglévő északi határ mentén lévő erődöket kösse össze, és bővítse tovább, hogy azok egyetlen védővonallá váljanak. A védvonal építésén mintegy 300.000 ember dolgozott, többek között több ezer kényszermunkára ítélt tudós is. A hideg, a kimerültség, a betegségek, és az éhezés miatt több ezer ember halt meg az építkezés alatt. Testüket a falba temették, azért, hogy szellemük elijessze az Északi Démonokat. A Nagyfal így lett a világ leghosszabb temetője, melyet ezért a "Könnyek Falának" is neveztek.

A Nagy Fal rendkívül bonyolult földrajzi körülmények között épült - hegyvidékeken, sivatagokon, pusztaságokon, mocsaras területeken át. Nagy része hegyvonulatokon húzódik úgy, hogy a külső oldalon meredek sziklák határolják A Ming-kori fal külső borítása téglákból és tégla alakú kődarabokból áll.

Először a 12 méter magas tornyokat építették meg, amelyeket 4 hónapi ostromra elegendő élelmiszerrel töltöttek meg. Ezeket azután 6 méter magas erődfalakkal kötötték össze. Mivel a tornyok éppen nyíllövésnyire voltak egymástól, segítségükkel gyorsan tudtak üzenetet küldeni több száz kilométer távolságra is. Egy üzenet egyébként 24 óra alatt futott végig a fal teljes hosszán. A fal segítségével a hadsereg, és az ellátmány gyorsan eljuthatott a birodalom egyik végéből a másikba.

A későbbi dinasztiák némelyike új erődítményeket húzott fel míg más korszakokban a falat egyáltalán nem használták. A ma látható falszakaszok az 1368 és 1644 között urakodott Ming-dinasztia idején épültek; ezeket már téglából emelték, de a korábbi erődítmények fő építőanyaga a döngölt föld volt.

A fal tetején kifelé lőréseket alakítottak ki, belső részén kőlépcsőket és bejáratokat vágtak. Szakaszonként bástyákat, erődítményeket és az ellenség esetleges támadásait füsttel jelző építményeket építettek.

Kínai szakértők szerint az egyetlen, űrből is látható ember alkotta építménynek azonban az volt a fő célja, hogy az ősi és híres Selyemutat védje, mely párhuzamosan fut a hosszú építménnyel.

Hossza az egyik forgalomban lévő hivatalos 2009-es adat szerint 8850 km, de más becslések 3 000-10 000 km között ingadoznak. A fal elsődleges feladata az idegen támadások feltartóztatása volt, és közben hasznos közlekedési útvonal is lett. A téglafalakkal szegélyezett út szélessége 5,5 méter. Ezen tíz gyalogos katona vonulhatott egy sorban, vagy öt lovas katona. A magassága átlagosan 9 méter, a megfigyelő őrtornyok 12 méteresek. Kínában azonban időről időre hírt adnak az újabb és újabb felfedezésekről. A régészeti feltárások nyomán mind inkább kiderül: az 1987 óta a világörökség részét képező Nagy Falnak még mindig "nincs vége".

A kínai nagy falat az UNESCO 1987-ben felvette a világörökség helyszínei közé. A fal manapság sajnos nincs túl jó állapotban. A turisták miatt egy kis részét restaurálták, illetve egy Kínában általánosan elfogadott mondás miatt, mi szerint: nem is igazi férfi az a férfi, aki még nem járt a nagy falon.

Mindeddig abban a hitben élt a világ, hogy a Fal nyugati vége a Gansu melletti Jiayu-erőd. Szakértői vizsgálatok bebizonyították: a falrész formája és méretei arra engednek következtetni, hogy további szakaszok vannak még az ismert sárga homokkőből és a drága yarrah fából megépítve - ismeretlenül.

Nagy része azonban az enyészetnek van kitéve, s így bizonyos részek mára már szinte eltűntek. A falat a lakosok sem kímélik, sok esetben tégláit a helyiek hordták el, s abból építkeznek, illetve a graffitisek is szeretik kézjegyüket a falon hagyni. A Nagy Fal látványa azonban még ma is minden képzeletet felülmúl, és az évszázadok viszontagságai ellenére is megőrizte gigantikus méretét, emléket állítva a nagy korok uralkodóinak.