2010. november 27., szombat

"Moai", Húsvét-sziget (Chile)

A Chiléhez tartozó, mintegy 120 km2 területű vulkanikus sziget 3780 km-re található a dél-amerikai partoktól. A Húsvét szigetek misztikus hely. Részben talán azért, mert a hely az óceán közepén terül el, több mérföldnyire minden lakott hely, részben pedig azért, mert több mint furcsa az a láva táj, ahol szokatlan látvány, az egész szigeten elszórt ezernél is több óriás szobor, moai található.

Az őslakosok nyelvén Rapa Nui, azaz a Világ Köldöke a sziget neve. Viszont a szigetet 1722-ben, húsvét vasárnapján fedezte fel Jacob Roggeveen, holland tengernagy, az európai köztudatba ezért vonult be Húsvét-sziget néven a polinézek lakta vulkanikus földdarab. A Roggeveen látogatása óta eltelt közel háromszáz évben azonban szinte semmi újat nem tudtak meg a tudósok a tökéletes izolációban kialakult kultúráról és a rejtélyes szobrokról, de talán pont emiatt igazán csodás a jelenség.

1770-ben fedezték fel újra a szigetet, ekkor a lakosságot 3000 főre becsülték. Majd négy évvel később James Cook kapitány is erre hajózott, de ő már csak 600–700 férfit és 30 nőt talált. A lakosság száma a 18. század elején kissé megnőtt, azonban 1862-ben a peruiak több mint 2000 férfit és nőt hurcoltak el a kontinensre. A rabszolgaságot csak 16-an élték túl, és amikor néhány hónap múlva visszatértek a szigetre, magukkal hozták a himlőt, amelynek az őslakosság nagy része áldozatául esett.

A szigetlakók eredetére máig nem találtak tökéletes magyarázatot. Alfred Metreaux francia antropológus az 1930-as években dolgozta ki az elméletét, amely szerint a szigetlakók ősei más polinéziai szigetről érkeztek a negyedik században a szigetre, és le is telepedtek a természeti erőforrásokban akkor még bővelkedő földdarabon, létrehozva egy erőteljes, eredetiségében különleges, külső hatásoktól teljesen mentes és képzelőerőben gazdag kultúrát. A sziget legendái szerint egy törzs főnöke új otthont keresett. A helyet, amelyet választott, ma Húsvét-szigetként ismerjük. Halála után fiai felosztották egymás között a sziget területét. Valahányszor egy törzsfőnök meghalt, egy moai-t helyeztek el a sírjánál. A szigetlakók úgy hitték, ezek a szobrok megőrzik a halott főnök manájá-t (erejét). Remélték, ha a mana a szigeten marad, jó sors vár rájuk, elegendő lesz az eső és bő a termés. Mivel a legenda nagyon hosszú időn keresztül terjedt kizárólag szájhagyomány útján, lehetséges, hogy az évszázadok folyamán jelentősen megváltozott a tartalma.

A másik elmélet Thor Heyerdahl norvég régész és antropológus nevéhez fűződik, aki szerint biztosabb a dél-amerikai eredet. Ennek magyarázatát pedig abban látta, hogy a húsvét-szigeteki szobrok és egyes dél-amerikai népek testalkatbeli hasonlósága szembetűnő, illetve hogy a sziget fő terménye, az édesburgonya csak az Amazonas vidékéről származhatott.

Bár moai egésztest-szobrokat takar, ezeket általában "Húsvét-szigeten fejek"-ként emlegetik. Ez részben azért van, mert az aránytalan méretű a legtöbb moai fej, másrész pedig azért, mert a felfedezők fotóján még az 1950-es években olyan szobrok állnak Rano Raraku lejtőjén, amelyek közül sok van eltemetve, és csak a vállától felfelé látszik.

A moai készítése valószínűleg rendkívül sokba került. A szobor kifaragása évekig tartó munkát igényelt, és ezután a kész moai-t helyére is kellett szállítani (gyakran a sziget másik végére). A legtöbb régész úgy gondolja, hogy a Moai-k jelképezték a szigetek első vezetőinek erejét, vagy Rapa Nuit, akiről a sziget kapta a nevét.

Jelenleg 887 kész vagy félkész húsvét-szigeti óriásszobrot tartanak számon a kutatók, de időről időre találnak újabb, főként befejezetlen szobrokat, a tényleges számuk elérheti, sőt meghaladhatja az ezret is.

Úgy tűnik, hogy félbehagyott szobrok mögött az a jelenség állhat, hogy a sziget egy hosszú és frusztráló a gazdasági visszaesést élt meg, amelyben az embereknek a túlélésért kellett harcolniuk. És hát mi lehetett az első, a nedves erdők, amelyet a kenuépítéshez és egyéb eszközökhöz a felhasználtak. Amikor eltűntek az esőerdők, melyek védték a lakókat, a Húsvét-sziget lakóinak nem maradt forrása. Így nem meglepő a kétségbeesés, a zavarok keletkezése, a konfliktusok és konfrontációk, valamint a társadalmi erőszak. Majd a törzs eltűnése.

Nem ismert, pontosan hogyan szállították a kőszobrokat, de az szinte biztos, hogy faszánokat vagy görgőket használtak hozzá. Ez nagyon költséges lehetett, n
e felejtsük el, hogy a szobrok több mint tíz méter, és súlya több mint 50 tonna. Vélhetően az égetéses földművelés és a szobrok szállításához szükséges faanyag mértéktelen felhasználása vezetett a sziget erdőinek teljes kiirtásához. Ez azt is megmagyarázná, miért maradt olyan hirtelen abba a kövek kibányászása.

A legmagasabb moai az úgynevezett Paro, mely majdnem 10 méter (33 láb) magas, és 75 tonnát nyom. A legnehezebb egyben a legalacsonyabb, hiszen egy guggoló szoborról az AHU Tongarikiról van szó, melynek súlya 86 tonna. Ez egy befejezetlen szobor, és ha elkészült volna, akkor körülbelül 21 méter (69 láb) magas lenne, tömege pedig mintegy 270 tonna.

A szobrok minimalista stílusban készültek, mely a Polinéz szigetvilágára igen jellemző. A legkorábbi szobrok térdeplő férfiakat ábrázoltak, amely talán az isteneknek szóló alázat jele lehetett. Érdekes, hogy ez később megváltozott és 1100-tól a stilizált, hosszúkás arcú, és nagy fülű férfifej vált uralkodóvá, amelynek a felső teste tele van apró mintákkal, amelyek minden bizonnyal tetoválásokat jeleznek. A szobor az AHU kősírboltozat fedőlapján áll, ahol kagylószemével a távolba néz, mintegy vigyáz a telep házaira. E legjobban ismert kőszobor kapott egy kedves becenevet a kutatóitól, úgy hívják: Hosszú fül. Állítólag Hosszú Fül újabb betelepülőket jelez, új kultúrát, amely ötvöződött az eredeti szigetlakók kultúrájával. A hatalmas szobrokat arccal a sziget belseje felé állították fel, a felfedezők csupán egyetlen ponton találtak a nyílt vizek felé tekintő moai-okat. A szobrok szemeit eredetileg korrallal rakták ki, egy ily módon restaurált szobor tanúsága szerint meglehetősen szuggesztív kifejezést kölcsönöztek ezzel a sziklaarcoknak.

Mivel testük el volt temetve a vulkáni tufában, ezért az erózió kikezdte a szobrokat, melyet jól lehet látni némelyiken. Az óceán szele folyamatosan koptatja a szobrok felületét, az időjárás – szökőár – pedig feldönti őket.

A szobrokról a régészek szkennelt képeket készítenek, melyek az erózió jeleit is pontosan mutatják, így tudják megkülönböztetni az egyek moai-t. Kutatásokat végeznek, hogy hogyan lehetne a konzerválásukat megoldani.

A Legnevezetesebb szobrok:

Az egyetlen egyedül álló szobor AHU nélkül a Vaihu Moai. A tartósítási teszteket ezen végzik.

A következő az Ahu Akivi, ez a hét darabból álló szoborcsoport az egyetlen, amelyik az óceán felé néz, az összes többi Moai a sziget belseje felé fordul arccal. Ez a szoborcsoport 1960-ban „beköltözött” a partról néhány km-re. Ők szimbolizálják azt a hét felderítőt, akiket Hotu Matua küldött Rapa Nui szigetére.

Az Ahu, a temetkezési kamra maradványai a Moai mögött is fontosak, és a szabad terület a szobrok előtt szintén segíti a megkülönböztetést.

A harmadik jelentős szobor a szintén egyedülálló Moai Ko Te Riku, az Ahu Tahai-n, mely a Hanga Roa partjánál fekszik, a sziget egyetlen településénél.

A szigetre látogatók jelenleg ötven helyreállított moait nézhetnek meg a sziget hat különböző pontján. Bár a pár ezer helybéli fő megélhetési forrása az idegenforgalomból adódik, ennek ellenére nem nézik jó szemmel a régészek munkáját. Az őslakosok leszármazottai attól tartanak, hogy az évente ideérkező több tízezer turista kirakatbábút csinál a szentként tisztelt, 1995 óta világörökségi védettségű szobrokból.

Forrás: http://www.artecreha.com/Miradas_CREHA/moai-isla-de-pascua.html, http://en.wikipedia.org/wiki/Moai

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése