2011. február 21., hétfő

Pompei, Nápoly, olaszország

Pompei, az eleveszett és újraébredt város

Pompei egy elveszett és újra felfedezett város Nápoly közelében, a Vezúv lábánál. Egy civilizácó életének és halálának okozója és tanúja.

Egy egyedülálló és egyedi történet Pompei, egy virágzó campaniai település története, amelyet i.sz. 79-ben teljesen elárasztott és elpusztított a vulkán kitörése. A nagy mennyiségű és finom kitörési anyag (vulkáni por vagy hamu), mely az iszapnál jóval könnyebb állagú, tette lehetővé, hogy a várost teljességében a napvilágra lehessen hozni, és leginkább azt, hogy nemcsak az építészeti részek és a falfestménydíszítések maradjanak teljesen épen, hanem a dísztárgyak, a bútorok, a legkülönfélébb munkaeszközök, de például maguk az ételek és a szövetek is. A város maradványai a szokásostól ténylegesen eltérő képet ad a „mindennapokról”. A hamurétegből, amely egykor megfojtott és eltemetett egy népet és egy várost, mára teljes egészében újból kibontakozhatott egy civilizáció, egy városi település, mely nemcsak házakból, templomokból, középületekből áll, hanem számtalan apró dologból is, melyek a szokásokról, a hagyományokról, az életmódról, a fontos és a hétköznapi emberek mindennapi tevékenységeiről árulkodnak.

Pompei különlegessége, hogy egy teljes, kimerítő és leginkább élő képet tud adni a múlt egy civilizációjáról. Nagyon érdekes megfigyelni, ahogy a polgárok mosták és szőtték a ruháikat, ahogyan őrölték a lisztet és sütötték a kenyeret, vagy ahogyan a választási propagandájukat folytatták, vagy éppenséggel értesítették a lakosokat a Színházban vagy az Amphiteatrumban tartott előadásokról. Meg lehet különböztetni a nemes család házát a kereskedő és iparos réteg házától, valamint a köznép jóval szerényebb és kisebb házait.

A városban fel lehet ismerni az előkelő és a köznépi lakónegyedeket: az elsőt széles, burkolt utak keresztezik, amelyekre szép és gazdag villák homlokzata néz, melyek belsejében csodálatos kertek és értékes díszítések látszanak; a másikban keskeny és rossz állapotban lévő sikátorok ékelődnek az egyszerű és alacsony kis házak közé, melyek mellett kis üzlethelyiségek vannak. Ahhoz, hogy Pompei értékét felismerjük, nem a művészeti szempontból legjelentősebb műemlékeknél és építménynél kell elidőznünk, hanem be kell, hogy járjuk a város minden zugát: csak így tudjuk felfedezni az igazi arcát és újraélni a múltját, hagyva, hogy a dolgok, melyek egy majd két évezreddel ezelőtti történetet mesélnek, megigézzenek.

Pompei egy lávatalapzaton épült, mely a Vezúv egyik régmúlt időben lezajló kitörése következtében keletkezett. Valószínűleg Campania oszk nemzettségei alapították, akik ezt a megemelt helyet választották, mert természetesen védettnek látszott, és ráadásul nem is volt messze a tengertől. A település rövid ideig volt az etruszkok uralma alatt (i.e. 525-474is, majd ismét a görögök fennhatósága alá kerüljön. A görög művészet hatása néhány templomban, valamint néhány helyiség díszítésében és részben magán a várost körülvevő falon is felismerhető.

Az i.e. IV. század körül Campaniát római seregek kezdték átszelni, melyek megpróbálták Itália déli részét birtokukba venni; három samnis háború keletkezett ebből, amelyek Róma győzelmével értek véget, és a területek ez utóbbiak uralma alá kerültek.

Pompei ugyanezt a sorsot követte: először a város „társának” lett nyilvánítva, és ezzel egy bizonyos fokú függetlenségét ismerték el. I.e. 80-ban, miután az itáliai népek által, a függetlenségük megvédése végett kezdeményezett társadalmi háborúhoz csatlakoztak, megostromolták és legyőzték őket. Ennek következménye lett, hogy római kolóniává vált „Colonia Veneria Cornelia Pompeii” névvel. Azóta a város minden szempontból római település volt, a politikai és a közigazgatási életben éppúgy, mint az építészeti tipológia fejlődésében, valamint a falfestészetben és a szobrászatban. Gazdasági téren ipari és kereskedelmi tevékenységével tűnt ki.

I.sz. 62-ben Pompeit az első igazán nagy katasztrófa érte: egy félelmetes földrengés rázta meg Campaniát. Pompei nagyon súlyos károkat szenvedett, sok épülete összedőlt, vagy súlyosan károsodott. De magához tért: a házakat és a középületeket helyreállították, újakat építettek, az üzlethelyiségek száma kiterebélyesedett, a lakóházakat utólag egy sor új falfestmény-díszítéssel ékesítették.

79. augusztus 24-én, a délutáni órákban, bekövetkezett a Vezúv hirtelen kitörése. Hatalmas hamu- és lapillitömeg lepte be a várost, teljesen eltemetve azt. A lakosok a tenger felé próbáltak menekülni, de ugyanúgy elvesztek, mivel a vulkánból leomló izzó anyag (valószínűleg ún. izzófelhő) utolérte őket; azok viszont, akik házaikban bújtak el, megfulladtak. Ezeknek kézzel fogható és drámai emléke maradt a lenyomatokban, amelyeket a testeik bomlása által üresen hagyott terekbe folyékony gipszet csurgatva kaptak.

Pompei tehát 79-ben elpusztult és hosszú időre elfelejtődött. Története csak megtalálását követően folytatódott, mely teljesen véletlenszerű volt. A XVI. században történt, a Sarno folyó közelében egy csatorna ásása során. Fontana építész, a munkálatok vezetője néhány feliratot, falmaradványokat és falfestmény-leleteket fedezett fel. A következő ásatásokat csak 1748-tól kezdődően végezték Bourbon Károly király megbízásából, miután napvilágra kerültek – ez alkalommal is véletlenszerűen – néhány épület maradványai. Ekkortól már a munkálatok rendszerezettebben folytak, és mivel ennek a területnek a kiásása jóval könnyebbnek tűnt, mint Herculaneumé, melyet néhány évvel korábban kezdtek el, szinte kizárólag Pompei napvilágra hozatalának szentelték magukat. 1860 után, elsősorban Giuseppe Fiorellinek köszönhetően, szervesebb és tudományosabb ásatási tanulmányok és technikák korszaka vette kezdetét. Neki köszönhető a híres „lenyomatok” szerzésének találékony és igen hasznos megoldása: az üregekbe, mely megőrizte az élőlények körvonalait, gipszet csurgatott, majd miután az megkötött, lebontotta róluk a megkeményedett, hamuréteget.

Fiorelli után más régészek és tudósok (Ruggiero, Maiuri és sokan mások) folytatták az ásatási munkálatokat. Pompei kiásásának utolsó szakaszát egy új rendszerű ásatás jellemezte, amely nemcsak az épületek falszerkezeteinek megőrzésére irányult, hanem a hiányzó részek helyreállítására is, valamint arra, hogy helyben tartsák a falfestményeket, szobrokat, tárgyakat, oly módon, hogy az ókori város arculata minden szempontból hiteles maradjon.

Forrás: Pompei, egy város pusztulása c. film, www.wikipedia.hu, www.hotdog.hu

2011. február 3., csütörtök

Tibet

Mindenhol azt látom, hogy utazás a világ tetejére, de vajon domborzati mivoltára, vagy spirituális magasságára gondolnak az ezzel foglalkozók? Derítsük ki.

Azt azonban már most kikötöm, hogy sajnos az érzés, a hatás, a döbbenet, hogy mennyire másképp élnek emberek, mint mi, sajnos nem adható át. Így sajnos közel sem tudtam olyat produkálni, ami szívemnek melengető bemutatás lenne. De talán ráfoghatjuk Tibetre, ami legendákban és élményekben élhet csak tovább, de papíron nem adható vissza.

Domborzat: Tibet fővárosához és népéhez különös legendák fűződnek. A világ tetején álló ország évszázadokon keresztül csalogatta a kíváncsi utazókat. Lhaszát elérni még hatvan évvel ezelőtt is csak csodával határos módon lehetett. A leküzdhetetlen terep, a zord éghajlat, a zárt városkapuk áthatolhatatlan falként meredtek mindenkire. Az igazi kalandorokat azonban a feladat nagysága serkentette tettekre. Voltak akik álruhában vágtak neki az elérhetetlennek, mások erősen felfegyverkezve, a misszionáriusok pedig hitükben bízva. Kevesen jártak szerencsével. A hegyláncok közé ékelődött feudális rendszert, a lámák és egyéb egyházi méltóságok teokretikus társadalmát még a jelen század első felében is a misztikum fátyla borított. Tibet fennsíki terület Közép-Ázsiában (néhány forrás szerint Dél-Ázsiában) és a tibeti nép otthona. Az átlagosan 4900 méter tengerszint feletti magassággal a Föld legmagasabban fekvő sík területe, amelyet az utóbbi néhány évtizedben a „világ teteje”-ként szokás emlegetni. Amikor még Tibet kevésbé volt reflektorfényben, a „világ teteje” kifejezést a Pamír-hegységre alkalmazták.


Tibet történelme: Már az időszámítás előtt a Qinghai-Tibeti fennsíkon élő tibeti nemzetiségű ősök létesítettek kapcsolatot a Kína más területein élő hanokkal. Hosszú idő elteltével a tibeti fennsíkon élő törzsek fokozatosan egyesültek és végül kialakult a mai Tibet.
Az időszámítás szerinti 7. század kezdetén véget értek Kína középső területén a több mint 300 évig tartó zavargások és elszakadási törekvések. Ezzel egy időben a tibeti nemzet hőse, azaz Szongcen Gampo megalapította a tibeti királyságot, amelynek székhelye Lhasza lett. Szongcen Gampo idején átvették a tang-dinasztia élenjáró termelési technikáját, illetve politikai, kulturális eredményeit, rendkívül jó baráti kapcsolatokat létesítettek a Tang-dinasztiával a politika, a gazdaság, a kultúra, valamint más területeken egyaránt.
A 13. század közepén Tibet hivatalosan Kína részévé lett, ezután bár Kínában több dinasztia követte egymást és többször változott a központi hatalom, de Tibet mindig is a központi kormány irányítása alatt volt.

1644-ben a Qing-dinasztia megalakulása után még szigorúbbá vált az irányítás és az igazgatás Tibet felett, erősítették és rendszeressé tették a központi kormány jogainak gyakorlását. 1727-ben a Qing-dinasztia mandarint, vagyis minisztert küldött Tibetbe, ahol a központi kormányt képviselve ellenőrizte a tibeti adminisztrációt.

A második világháború után az amerikai imperilalizmus ismét betette lábát Tibetbe, s ott a reakciós nagybirtokosok köreire támaszkodva megkísérelte elszakítan Tibetet a Kínai Népköztársaságtól. A hazafias erők azonban meggátolták kísérletüket.
1949-ben megalakult a Kínai Népköztársaság. A központi népi kormány a tibeti történelemnek és az akkori helyzetnek megfelelően úgy döntött, hogy békés módon szabadítja fel Tibetet. A központi kormány Tibetben demokratikus reformokat hajtott végre, érvénytelenítette a bürokrata- és rabszolga-rendszert, a rabszolgák ezrei szabadultak fel és lettek az új társadalom gazdái. l956-ban Tibetben megalakult a Tibeti Autonóm Területet Előkészítő Bizottság. Az egyházi és a világi nagybirtokos reakció azonban megnehezítette a reformok végrehajtását, gátolta a bizottság működését és l959 márciusában lázadást robbantott ki, amelyet a Kínai Néphadsereg erői hamarosan felszámoltak. Ezután elszökött a Dalai Láma, akinek helyét a helyi közigazgatás élén a Pancsen Láma vette át. Ez után megkezdték a földreform végrehjatását. Még néhány éves stabil fejlődés után l965 szeptemberében hivatalosan megalakult a Tibeti Autonóm Terület Kínában.


Tibet vallása: A buddhizmus a Kr. u. 7. században jutott el Tibetbe, ahol a császárkor alatt jelentős központi támogatással működött. A Tibeti Birodalom ekkoriban magába foglalta Belső-Ázsia nagy részét is, és állandó harcban állt Kínával. A szerzetesi közösség és az azt pártoló nemesség támogatást jelentett az uralkodónak a régi tibeti vallás, a bön befolyásos híveivel szemben. A tant elsősorban indiai és közép-ázsiai szerzetesek hirdették Tibetben, és az ő közreműködésükkel fordították le a mahájána szent iratait. A késő-indiai, skolasztikus irányzat azonban kis népszerűségre számíthatott az egyszerű nép körében, akik inkább a mágikus létszemlélethez vonzódtak. Az ő igényüket elégítették ki a tantrikus tanok, amelyet indiai jógik (tantrikus gyakorlók) közvetítettek. Leghíresebb képviselőjük Padmaszambhava volt, aki a legenda szerint megtérítette Tibet régi, hagyományos isteneit és démonait. A 8. században az ő segítségével alapították meg Tibet első kolostorát, a Szamjét, ahol még ugyanebben a században nagy vitát rendeztek a fokozatos ösvényt hirdető indiai, és a hirtelen megvilágosodást tanító kínai tanítók között. Miután e vetélkedőt az indiai fél nyerte meg, ez az irányzat vált államvallássá. A 9. században megbukott a központi hatalom és az ország anarchiába süllyedt.

A buddhizmus csak a 11. században éledt újjá, amikor új tanítók érkeztek Indiából, és megkezdődött a tan terjesztésének második korszaka. A 11-12. században alakultak ki az új rendek, amelyek közül három vált igazán jelentőssé: a kadampa (a későbbi gelukpa elődje), a szakjapa és a kagyüdpa. A korábbi, császárkori hagyomány hívei eközben tudatosan elhatárolódtak az új irányzatoktól, és a nyingmapa ("régi rend") nevet vették fel. A kagyüdpa rend alakította ki a tulku-lámák ("reinkarnálódott vallási vezetők") intézményét, amelyet később a többi rend is átvett. Tibetben a kolostorok nemcsak szellemi, de világi hatalommal is bírtak, és sokszor idegen (mongol, kínai, mandzsu) segítséget vettek igénybe befolyásuk növeléséhez. Így időről időre más és más iskola ragadta magához a vezető szerepet. E harcból végül a 16. században a Congkapa által alapított gelukpa-rend került ki győztesen, amelynek vezető személyiségei, a dalai lámák, egészen az ország 20. században bekövetkezett kínai megszállásáig egyben Tibet politikai vezetői is voltak.

A tibeti iskolák hasonlítanak egymáshoz abból a szempontból, hogy valamennyien a különböző indiai buddhista irányzatok szinkretikus egységét képviselik, s kivétel nélkül a tantrát tartják a hagyomány betetőződésének. A tantra ezoterikus módszerei mindannyiuk szerint gyors utat kínálnak a megvilágosodás eléréséhez, ám minden iskola más és más tanítási hagyományt (avagy "láncolatot") képvisel. Ebből adódnak a köztük levő különbségek, amelyeket napjainkban - főleg nyugati követőik - gyakran eltúloznak. Napjainkban a buddhizmus Tibetben a kínai megszállás, kulturális elnyomás és népirtás következtében végveszélybe került, ám a külföldre menekült lámák (tantrikus mesterek) - élükön az Indiában élő XIV. Dalai Lámával - azóta világszerte széles támogatói réteget szereztek önmaguk és a tibeti vallás számára.

Tibet jövője: Tibet jövője nem behatárolható. Irodalma sem lesz sosem kiforrott, mert 14 év alatt összesen 700 elbeszélést publikáltak, s vélhetőleg nagyjából ennyi is készült. A kultúra két arca van jelen: kínaiul író tibeti íróké, akik nem is tudnak másképp alkotni, szemben a tibeti nyelven író hazaiakkal. Ezzel gyökeresen szemben állnak azok a modern helyzetképek, amelyek ugyan írnak Tibetről, álmodozva, mélázva, valami misztikusat megragadva, de legtöbbször nem tibeti ízt mutat fel.

Forrás: www.Harmonet.hu, www.wikipedia.hu, www.vallasforum.hu