2011. február 3., csütörtök

Tibet

Mindenhol azt látom, hogy utazás a világ tetejére, de vajon domborzati mivoltára, vagy spirituális magasságára gondolnak az ezzel foglalkozók? Derítsük ki.

Azt azonban már most kikötöm, hogy sajnos az érzés, a hatás, a döbbenet, hogy mennyire másképp élnek emberek, mint mi, sajnos nem adható át. Így sajnos közel sem tudtam olyat produkálni, ami szívemnek melengető bemutatás lenne. De talán ráfoghatjuk Tibetre, ami legendákban és élményekben élhet csak tovább, de papíron nem adható vissza.

Domborzat: Tibet fővárosához és népéhez különös legendák fűződnek. A világ tetején álló ország évszázadokon keresztül csalogatta a kíváncsi utazókat. Lhaszát elérni még hatvan évvel ezelőtt is csak csodával határos módon lehetett. A leküzdhetetlen terep, a zord éghajlat, a zárt városkapuk áthatolhatatlan falként meredtek mindenkire. Az igazi kalandorokat azonban a feladat nagysága serkentette tettekre. Voltak akik álruhában vágtak neki az elérhetetlennek, mások erősen felfegyverkezve, a misszionáriusok pedig hitükben bízva. Kevesen jártak szerencsével. A hegyláncok közé ékelődött feudális rendszert, a lámák és egyéb egyházi méltóságok teokretikus társadalmát még a jelen század első felében is a misztikum fátyla borított. Tibet fennsíki terület Közép-Ázsiában (néhány forrás szerint Dél-Ázsiában) és a tibeti nép otthona. Az átlagosan 4900 méter tengerszint feletti magassággal a Föld legmagasabban fekvő sík területe, amelyet az utóbbi néhány évtizedben a „világ teteje”-ként szokás emlegetni. Amikor még Tibet kevésbé volt reflektorfényben, a „világ teteje” kifejezést a Pamír-hegységre alkalmazták.


Tibet történelme: Már az időszámítás előtt a Qinghai-Tibeti fennsíkon élő tibeti nemzetiségű ősök létesítettek kapcsolatot a Kína más területein élő hanokkal. Hosszú idő elteltével a tibeti fennsíkon élő törzsek fokozatosan egyesültek és végül kialakult a mai Tibet.
Az időszámítás szerinti 7. század kezdetén véget értek Kína középső területén a több mint 300 évig tartó zavargások és elszakadási törekvések. Ezzel egy időben a tibeti nemzet hőse, azaz Szongcen Gampo megalapította a tibeti királyságot, amelynek székhelye Lhasza lett. Szongcen Gampo idején átvették a tang-dinasztia élenjáró termelési technikáját, illetve politikai, kulturális eredményeit, rendkívül jó baráti kapcsolatokat létesítettek a Tang-dinasztiával a politika, a gazdaság, a kultúra, valamint más területeken egyaránt.
A 13. század közepén Tibet hivatalosan Kína részévé lett, ezután bár Kínában több dinasztia követte egymást és többször változott a központi hatalom, de Tibet mindig is a központi kormány irányítása alatt volt.

1644-ben a Qing-dinasztia megalakulása után még szigorúbbá vált az irányítás és az igazgatás Tibet felett, erősítették és rendszeressé tették a központi kormány jogainak gyakorlását. 1727-ben a Qing-dinasztia mandarint, vagyis minisztert küldött Tibetbe, ahol a központi kormányt képviselve ellenőrizte a tibeti adminisztrációt.

A második világháború után az amerikai imperilalizmus ismét betette lábát Tibetbe, s ott a reakciós nagybirtokosok köreire támaszkodva megkísérelte elszakítan Tibetet a Kínai Népköztársaságtól. A hazafias erők azonban meggátolták kísérletüket.
1949-ben megalakult a Kínai Népköztársaság. A központi népi kormány a tibeti történelemnek és az akkori helyzetnek megfelelően úgy döntött, hogy békés módon szabadítja fel Tibetet. A központi kormány Tibetben demokratikus reformokat hajtott végre, érvénytelenítette a bürokrata- és rabszolga-rendszert, a rabszolgák ezrei szabadultak fel és lettek az új társadalom gazdái. l956-ban Tibetben megalakult a Tibeti Autonóm Területet Előkészítő Bizottság. Az egyházi és a világi nagybirtokos reakció azonban megnehezítette a reformok végrehajtását, gátolta a bizottság működését és l959 márciusában lázadást robbantott ki, amelyet a Kínai Néphadsereg erői hamarosan felszámoltak. Ezután elszökött a Dalai Láma, akinek helyét a helyi közigazgatás élén a Pancsen Láma vette át. Ez után megkezdték a földreform végrehjatását. Még néhány éves stabil fejlődés után l965 szeptemberében hivatalosan megalakult a Tibeti Autonóm Terület Kínában.


Tibet vallása: A buddhizmus a Kr. u. 7. században jutott el Tibetbe, ahol a császárkor alatt jelentős központi támogatással működött. A Tibeti Birodalom ekkoriban magába foglalta Belső-Ázsia nagy részét is, és állandó harcban állt Kínával. A szerzetesi közösség és az azt pártoló nemesség támogatást jelentett az uralkodónak a régi tibeti vallás, a bön befolyásos híveivel szemben. A tant elsősorban indiai és közép-ázsiai szerzetesek hirdették Tibetben, és az ő közreműködésükkel fordították le a mahájána szent iratait. A késő-indiai, skolasztikus irányzat azonban kis népszerűségre számíthatott az egyszerű nép körében, akik inkább a mágikus létszemlélethez vonzódtak. Az ő igényüket elégítették ki a tantrikus tanok, amelyet indiai jógik (tantrikus gyakorlók) közvetítettek. Leghíresebb képviselőjük Padmaszambhava volt, aki a legenda szerint megtérítette Tibet régi, hagyományos isteneit és démonait. A 8. században az ő segítségével alapították meg Tibet első kolostorát, a Szamjét, ahol még ugyanebben a században nagy vitát rendeztek a fokozatos ösvényt hirdető indiai, és a hirtelen megvilágosodást tanító kínai tanítók között. Miután e vetélkedőt az indiai fél nyerte meg, ez az irányzat vált államvallássá. A 9. században megbukott a központi hatalom és az ország anarchiába süllyedt.

A buddhizmus csak a 11. században éledt újjá, amikor új tanítók érkeztek Indiából, és megkezdődött a tan terjesztésének második korszaka. A 11-12. században alakultak ki az új rendek, amelyek közül három vált igazán jelentőssé: a kadampa (a későbbi gelukpa elődje), a szakjapa és a kagyüdpa. A korábbi, császárkori hagyomány hívei eközben tudatosan elhatárolódtak az új irányzatoktól, és a nyingmapa ("régi rend") nevet vették fel. A kagyüdpa rend alakította ki a tulku-lámák ("reinkarnálódott vallási vezetők") intézményét, amelyet később a többi rend is átvett. Tibetben a kolostorok nemcsak szellemi, de világi hatalommal is bírtak, és sokszor idegen (mongol, kínai, mandzsu) segítséget vettek igénybe befolyásuk növeléséhez. Így időről időre más és más iskola ragadta magához a vezető szerepet. E harcból végül a 16. században a Congkapa által alapított gelukpa-rend került ki győztesen, amelynek vezető személyiségei, a dalai lámák, egészen az ország 20. században bekövetkezett kínai megszállásáig egyben Tibet politikai vezetői is voltak.

A tibeti iskolák hasonlítanak egymáshoz abból a szempontból, hogy valamennyien a különböző indiai buddhista irányzatok szinkretikus egységét képviselik, s kivétel nélkül a tantrát tartják a hagyomány betetőződésének. A tantra ezoterikus módszerei mindannyiuk szerint gyors utat kínálnak a megvilágosodás eléréséhez, ám minden iskola más és más tanítási hagyományt (avagy "láncolatot") képvisel. Ebből adódnak a köztük levő különbségek, amelyeket napjainkban - főleg nyugati követőik - gyakran eltúloznak. Napjainkban a buddhizmus Tibetben a kínai megszállás, kulturális elnyomás és népirtás következtében végveszélybe került, ám a külföldre menekült lámák (tantrikus mesterek) - élükön az Indiában élő XIV. Dalai Lámával - azóta világszerte széles támogatói réteget szereztek önmaguk és a tibeti vallás számára.

Tibet jövője: Tibet jövője nem behatárolható. Irodalma sem lesz sosem kiforrott, mert 14 év alatt összesen 700 elbeszélést publikáltak, s vélhetőleg nagyjából ennyi is készült. A kultúra két arca van jelen: kínaiul író tibeti íróké, akik nem is tudnak másképp alkotni, szemben a tibeti nyelven író hazaiakkal. Ezzel gyökeresen szemben állnak azok a modern helyzetképek, amelyek ugyan írnak Tibetről, álmodozva, mélázva, valami misztikusat megragadva, de legtöbbször nem tibeti ízt mutat fel.

Forrás: www.Harmonet.hu, www.wikipedia.hu, www.vallasforum.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése