2011. március 29., kedd

Vietnám - 15. nap Vientian, s hazafele


Tizenötödik nap


Hanoi repülőtérről írom a mai napi eseményeket. Már túl vagyunk egy repülésen, de még most jön a java.

--képek a google picassa albumunkban: http://goo.gl/y7cwT


Reggel már mindenkin érződött, hogy testben még nem, de lélekben már hazafelé tart. Csendben, de nyögve nyelősen tűrtük az utolsó nap programjainak lezajlását Elsőként a Vat Sisaketet néztük meg, ami egy olyan kolostor, ahol 10136 Buddha szobor került kiállításra. Van itt vándorló Buddha, meditáló, jós Buddha. Érdekesség, hogy Indra is megjelenik a falakon, aki Buddha anyja, aki szeplőtelen fogantatással szülte meg a gyermekét.

Innen tovább mentünk, megnéztük a Vientiane múzeumot, ahol szintén Buddha szobrokat szemléltünk meg. Meg is kérdeztük, hogy miért van ennyi Buddha az országban,

amire az volt a válasz, hogy mindenki, aki Buddha szobrot adományoz, az a karmáját javítja, és reinkarnációban jobb helyzetbe kerül.

Egyébként a múzeumot thai stílusban építették, és ez is volt egyben a szerencséje is, mert a thaiok támadásakor minden főbb épületet leromboltak, kivéve ezt, mert ez az ő stílusukat tükrözte. A rengeteg szobor közül a nagyobbakon sárga öv volt, amely azt jelzi, hogy az apát, vagy főapát fölszentelte, és lehet hozzá imádkozni.

Itt láttunk egy edényt a kőedénysíkságból, melynek funkciója nem tisztázott, legvalószínűbb, hogy rizstárolásra használták. Úgy képzeljétek el, hogy ez egy darabból kifaragott edény, mely kb. 1 méter magas.

Vat Takeo: a király építtette szobrai tároló helyéül. Ezt is 1828-ban a thaiok lerombolták, de 1931-35 között újraépítették. Funkciója megmaradt, Buddha szobrok (úgy látszik Buddha nap van ma) kiállítóhelye.

Következett a Vat Si Muong, a nők szentélye. Építésekor egy terhes nő az alapzatba ugrott, és azóta nők ide járnak imádkozni, hogy gyermekáldásukat segítsék.

Amikor mi voltunk, egy szerzetes épp áldást mondott egy házaspárra, hogy friss házasságukat gyermekáldás kövesse.

És nem meglepő, ha azt mondom, hogy miután megnéztük a

betonból készült diadalívet, utazva 40 percet, elmentünk megnézni egy Buddha parkot. Monumentális műemlékek kaptak itt helyet nagyon szép természeti környezetben, de már fáradtak voltunk hozzá, hogy a művészeteknek átadjuk magunkat teljesen.

képek a google picassa albumunkban: http://goo.gl/y7cwT

Vat That Luang következett, mely egy 45 méter magas építmény. Szintén újraépített. Állítólag arannyal volt bevonva az eredeti, mára csak arany festékkel átkent műemlékről beszélhetünk. Mellette található az új, Buddhista Egyetem épülete, melyet főképp azért építettek, hogy a következő Buddhista Konferenciának helyet adhasson.

Setakirat szobrát is megtekintettük, valamint a Stupát. Erről már nem sok információt tudok, mert őszintén szólva mi ellógtuk a tárlatvezetést és really igazi Ray Ban szemüvegek árát próbáltuk piaci ár alá alkudni. Szóval bocsánat.

Innen elmentünk ebédelni, ahol egy utolsó nagyon-nagyon bőséges, és igazán ízletes, több fogásos, halas, rákos menüt ehettünk végig, így teli hassal mentünk el az ún. hajnali piacra (aminek neve ugyanannyira tükrözi a valóságot, mint az éjszakai piac), ahol még az utolsó ajándék-vásárlásokat is abszolválhattuk.

Aztán indulás a repülőtérre. Biztosan akarjátok tudni a közgazdász statisztikáját? 17 nap, 11 repülés, 3 ország, Millió Buddha, +1-1 bőrönd, és + 15-15 kiló. Mérhetetlen sok élmény, és rengeteg új érzés. De minden megérte. És még várom, hogy mi lesz majd az utózöngéje az útnak, ha hazaértem és visszaértünk a saját kis életünkbe. Kérdezzetek meg pár hét múlva!


Köszönöm, hogy velünk tartottatok lélekben, és hogy szántatok az életetekből naponta pár percet arra, hogy elolvassátok az élményeinket és megnézzétek a képeinket.

képek a google picassa albumunkban: http://goo.gl/y7cwT

Remélem, nemsokára új úttal boldogíthatlak titeket.

Vietnám - 14. nap Luan Prabang, Vientian


Tizennegyedik nap – Luang Prabang és Vientiane megint


Reggelre helyreállítottuk a két napja fennálló laoszi technikai problémánk egy részét, ugyanis két napja semmit nem tudtunk feltölteni, mert a hálózat nem volt kompatibilis a mi töltőinkkel, mert úgy ki volt az előző nap is és tegnap is a konnektor tágulva, hogy kiestek belőlük a töltők. De este kértünk átalakítót a gyenge laoszi angolunkkal (mert ők itt az angol nyelvet valahogy nem értik) és mivel úgy látszik az activityt sem használtuk elég jól, ezért kaptunk egy hosszabbítót.

További képek: http://goo.gl/yzLFf

Végül is, ha ez van, kipróbáljuk ezt, és hallaluja, ez nem volt szétnyomkodva, így feltöltött a telefon, a laptop is. A másik probléma marad akkut, mert a Pannon hálózat halott és internet sincsen. De mint kiderült, azért nem, mert a butuska laoszi fiúcska csak négy betűt hagyott ki a kód közepéből. Nem baj, mostmár akkor el tudom küldeni az elmúlt két napot.


Elindultunk a kis buszokkal a piacra. Na hát, itt volt minden. Most nem ruhákat, ékszereket és egyéb csecsebecséket láttunk, hanem mindenféle ételt. Volt itt sült hal, szárított hal, sült bivaly láb, sült bél, de a legdurvább a sült patkány volt. Növényekből is voltak érdekességek, mint például a lila rizs, ami háromfajta rizs keveréke, a sima fehér rizs, a ragacsos rizs és egy speciális lila rizs. Bár nem láttunk olyat, de van zöld rizs is, amit főként édességekhez használnak. Láttunk jackfruitot szárítva, bambuszrügyet, szárított alga lapokat.


Elmentünk hajókázni, ami most nem esett jól. A Mekongon felfelé haladtunk két órán keresztül, amit nagyon élveztem volna, mert gyönyörű volt a táj, de nagyon hideg volt, és a szél is fújt. Alig vártuk, hogy odaérjünk a Bak Ha Ou barlangokhoz, melyet a király fedezett fel. Itt is Buddha gyűjtemény került kiállításra. A király haláláig az ünnepeket mindig Setakhirat király jött ide imádkozni és tiszteletét tenni, azóta pedig a polgármester.

További képek a Picassa albumunkban: http://goo.gl/yzLFf

Visszafelé már sokkal kellemesebb volt az idő, és mivel a folyó sodrásával egy irányba haladtunk, így gyorsabb is. Útközben megálltunk megnézni egy tipikus lao falut is. De inkább egy turista központot találtunk. Vagyis nem is tudom, mert a házak továbbra is a kambodzsaiakhoz hasonló cölöpös nád kunyhók voltak, de turizmusra kiélezett volt az egész falu. Sorban-sorban a házak alatt árusok portékái kirakva, főként saját készítésű pálinkák és szőttesek. Láttunk egy nénit épp szőni, és láttunk egy nálunk egyáltalán nem szabványosított pálinkafőzdét is.

Ezután vissza a megszokott találkozási ponthoz, és aki merre lát, arra indulhatott ebédelni. Kerestünk egy új helyet, hátha ott gyorsabbak. És tényleg. Sikerült háromnegyed óra alatt kihozniuk a rizst. De finom volt.

Bár, ha rangsort kellene tennünk, akkor Vietnám, Kambodzsa és utána jön Laosz az ételek finomságát illetően.

De a sorrend nagyjából minden tekintetben ez. Kivéve a gyerekek szépségét, mert abban nekem Kambodzsa messze az első. Ezután fél órás buszozással eljutottunk az ezüst vízeséshez, amin nagyon látványos természeti érték. Apró kis vízesés ez a világ más tájaiéhoz képest, de megvolt a maga bája.


Innen vissza a városba, ahol trauma ért a repülőtéren, mert elvették az öngyújtómat, mondva, hogy nem vihetem fel a gépre. Hát ilyet még nem éltem, mióta repülőgépre ültem. Nem baj, majd veszek másikat. Vientianeba érkezve megvacsoráztunk, és már várjuk, hogy a holnapi napon elinduljunk végre haza. Már mindenki fáradt mind lelkileg, mind testileg, úgyhogy itt az idő a hazaútra.

Képeket még láthatsz a Google Picassa fotó albumainkban:

http://goo.gl/yzLFf


Holnap még Vientianeban megnézzük a piacot és egy Buddhagyűjteményt (azt hiszem nem fog már meglepetést okozni), aztán indulás a repülőtérre. Vientiane-Hanoi-Frankfurt-Budapest, röpke 25 óra alatt.

2011. március 28., hétfő

Vietnám - 13. nap Luang Prabang



Luang Prabang


Reggeli után már mentünk is a repülőtérre, és 40 per mini repülőgéppel repülés után megérkeztünk Luang Prabangba, vagyis a szent szobor őrzőjének nevezett városkába. Meglepően rendezett utcákat, házakat találtunk. Nem gondoltam volna a látottak alapján, hogy az eddigi országok közül a legszegényebben vagyunk.

Tegyük azért hozzá, hogy a turisztikai térségben vagyunk, és itt már maximálisan be vannak rendezkedve a külföldi látogatók igényeire. Az emberek meglepően lassúak és nyugodtak, mintha bódulat alatt lennének. Viszont a nyelvek ismerete nem az erősségük, és az activity sem, pedig azt is megpróbáltuk. Így nehézkes a kommunikáció, de a hajlongás és a mosoly tökéletesen megy.

Első nevezetesség az ún. Vat Xien Thong (Arany város pagoda), melyet Sethathitrat király 1560-ban építtetett. Az épületkomplexumban a vientnámi és champa építészeti stílusok keverednek. Jellegzetessége, hogy a tető egybe olvad, mégis mintha több tetőt raktak volna egymásra, és az majdnem teljesen a földig ér. Az ezen kívül látható gyönyörűbbnél gyönyörűbb falfestmények és díszítés viszont később, 1930-ban kerültek a falra.

tovabbi kepek: http://goo.gl/A5POR

Az épületek egy részében múzeum és kiállító terem található, de egyes helyeken még ma is hinayama szerzetesek laknak. A városban összesen több mint nyolcszázan. Ahogy már írtuk is, ők nem termelnek, hanem reggel kéregetnek, majd 11-kor a hívők hoznak nekik enni, ezt követően már nem táplálkoznak a nap folyamán. Azért nem végezhetnek pl. mezőgazdasági munkát, mert egy kapálással akár állatot (hernyókat, bogarakat) is megölhetnek. Az ő lakrészüknél néztük meg a faharangot.


A Sim, azaz szentély épületében a fa fekvő Buddhát néztük meg. Mint később kiderült, nem ő volt az utolsó Buddha szobor a mai nap folyamán. Ahogy a képeket végignéztük többször el kellett gondolkodnunk,hogy ezt már láttuk-e, vagy ez egy másik épületbeli szobor.

Ez után egy arannyal kirakott épületet néztük meg, melyben Ramayana jelmezeket találtunk, valamint itt őrzik a király halotti kocsiját (mellesleg lánctalpas). A kocsi elején Naga, a kígyóisten található nyolc fejjel. A besózott és bebalzsamozott tetemet egyébként ezzel a kocsival vitték a papok által megadott napon a stadionba, és ott égették el, és tették urnába.

Ezután következett a királyi palota, mely most Nemzeti Múzeumként szolgál. A táskáinkat, fényképezőgépeket el kellett zárni, cipőket levenni, térdet és vállat eltakarni és már be is mehettünk.

A királyi család egészen 1975-ig itt élt, ebben az épületben. Az épület eredetileg fából készült, és 1904-ben újították fel. Végighaladva a palota egyes termein a következőket láttuk: a Pra Bang, azaz a szent szobor. Ez egy 82 cm magas, 48,2 kg-os arany, ezüst és vas ötvözetéből készült Buddha szobor, de az idegenvezető szerint ez csak egy másolat. Az eredeti vagy Moszkvában, vagy a Vientiane nemzeti kincstárban van. A monda úgy tartja, hogy ezer éve készült vagy Srí Lankán (első verzió) vagy a Himalája lábánál (második verzió). Ez egy abhaya mudra, azaz nyugtató, csendesítő kéztartású Buddha. Összesen állítólag három szent Buddhájuk van, az első ez, azaz az Arany Buddha (Pra Bang), a második Bankokban, Thaiföldön a Smaragd Buddha (Pra Keo), a harmadik pedig Mandalay-ben, Burmában a Nagy Buddha (Mahamuni).

A következő teremben kiállítási tárgyak voltak. Pl. az apát seprűje, amit az arca elé tett, és így a tan szólt az emberhez és nem az apát. A falon gyönyörű falábrázolások, melyet egy francia festő három hónap alatt készített el, többek között laoszi falut, cölöpös házakat, Mekong folyót, elefántokat, Buddhista hívők közösségét, király főtemplomát ábrázolja. A piros szín domináns, mivel ez a szerencse színe. A következő teremben a 230 db-os dobgyűjtemény 30 kiállítási darabját tekinthettük meg. A bronz dobokon főként nap és béka motívumokat láthatunk, melyek az eső jelképei. Úgy tartják, hogy régen elbújtak egy vízesés mögé, ott dobolni kezdtek, és az ellenség azt hitte a dobok nagy hangjára, hogy rengetegen vannak, ezért megfutamodtak. Egyébként a bronzból készült Lao esődobok állami jelképek is. Pl. ha egy külügyi képviselő mandátuma lejár, dobot kap ajándékba.

A trónterembe léptünk, melyet az 1930-as években kínai üvegcsempékkel díszítettek fel. Úgy képeljétek el, hogy a kb. 3-5 méter magas, és kb. 6-8 méter széles falakat 15-20 cm-es ember, nap, elefánt mintákkal fedték be szinte tapéta jelleggel. Elképesztő a színek kavalkádja is a csempékben. A trón Sisavangvatthama trónja. Ebben a teremben van a királyi fegyvergyűjtemény is.

Ezután a lakószobák következtek. Egyszerű, minimális berendezésű szobák, külön a királynak és a királynőnek. Hatalmasak, szellősek, rengeteg ajtóval. Minden falon legalább négy ajtó volt. A következő a könyvtárszoba volt, ahol viszonylag kevés könyv volt, de Voltare, Stendhal művei mellett a Mhing dinasztia teljes történelme is megtalálható volt. a következő termek már kiállítási termeknek voltak berendezve, ahol régi pénzekkel, királyi pecsétekkel, feliratos sírkövekkel ismerkedhettünk meg. A következő teremben az öltözékeken volt a hangsúly: királyi koronázási ruházat, a királyné ruhája, a király kedvenc ruhája, táncosok öltözetei és még amit akartok. A záró terem az ebédlő volt, ahol meglepetésünkre (főleg hogy két hete pálcikázunk) csak európai evőeszközök voltak. Az idegenvezető közölte, hogy ők alig használnak pálcikát, mindent villával és kanállal esznek. És tényleg, az ebédnél kés helyett kanalat kaptam a halhoz. Furcsa volt, úgyhogy inkább pálcikáztam.

képek még: http://goo.gl/A5POR

Az étel egyébként sokkal fűszeresebb, mint Vietnámban vagy Kambodzsában és a hal (nem vízi ország lévén) nem meghatározó étel.

De haladjunk csak tovább, mert még vannak ám épületek a Vat Xien Thongon belül. Például a Vat May (új kolostor), melyet 1760-ban kezdtek el építeni. Vietnámi stílusban épült, így csak kettős tetővel rendelkezik, viszont jóval tömegesebb az épület. Egy francia aggastyán építés kezdte el építeni, aki meghalt, így kisebb szünet után további négy építész fejezte be az épületet összesen 100 év alatt. Ez a királyi család temploma, ide hozzák át a Pra Bangot három napra, melyhez imádkoznak az ünnepeken. A legszebb része, a homlokzat mindössze 20 éves.

Ezután jött a Vat Visunarat, annyi Vat, hogy meg sem bírtam jegyezni, és mind egy komplexumon belül. Nem véletlen, hogy 1996-ban az UNESCO a világörökség részévé tette. Mellette az ún. dinnye Stupa áll, egy igazán jellegtelen épület a számomra, de több mint 500 éves, és egy bombarobbanás során az épületből arany és kristály Buddha szobrok kerületek elő, tehát ami kívülről nem fénylik, még az is arany belülről.

És vége a Vatoknak, úgyhogy felfrissülhetünk a szállodában. Szuper kis bungalós rendszer, nagyon tetszik. És az étterem egy tópart szélén áll. Nagyon hangulatos.

Aztán vissza a városba. Többen felmentek az ún. Phu Si (Puszi) hegyre, de mi Györgyivel inkább az ún. éjszakai piacot néztük meg. Éjszakához semmi köze, mert 5-10-ig van, de nagyon hangulatos a vasárnapi vásárokhoz hasonló kirakodóvásár. Itt minden van, amit akarsz és amit nem: ételek tömkelege, ruhák, ékszerek, ágytakarók, papucsok, képek, pénztárcák, de jó hűtő mágnes, az nincs. Úgyhogy egyenlőre Laoszi hűtő mágnes nélkül élem meg az utazás mai napját. De majd holnap Vientianeban szerzek egyet, ha addig élek is.

Vietnám - 12. nap Phnom Phen



Első nap, amikor előbb keltünk, mint a szállodai ébresztő. Szépen összeszedtük magunkat, és a folyosó ablakon keresztül átmászva (mert ahhoz lusták voltunk, hogy 20 métert gyalogoljunk az ajtóig) a medencébe csobbantunk. Úsztunk 20 hosszt a mindösszesen 10 méteres medencében. Nem mondom, hogy kifáradtunk, de ennyi fért bele az időbe. Tusolás, reggeli és indulás.


Gyorsan-gyorsan városnézés, mert kettőre már a repülőtéren kell lenni. Innentől kezdve minden nap fogunk repülni. Az egész út során összesen 11-szer repülünk, 11-szer szállunk fel, és szállunk le. Csoda, hogy dagad a bokánk?

Szóval városnézés. Első a királyi palota volt, melyet a franciák kezdtek el építeni, ezt követően pedig a császár folytatta az építkezést. A palotába csak eltakart vállal és térddel lehet bemenni, így a ruhácskám alá felkaptam a már egy hetet átélt fekete nadrágom alá. Szóval, ha a képeket nézitek, nem vagyok ízlésficamos, csak ez volt a legkézenfekvőbb, hogy a nap többi részében ne kelljen hosszú nadrágban rohadnom.

Szóval a palotánál tartottam. Amikor odaértünk a palotához, azok az utasok, akik már voltak Thaiföldön egyből rávágták "hát ez pont olyan, mint a thaiföldi". Mint később megtudtunk, mert így is van, ugyanis a thaiföldi királyi palotát ennek a másolataként tartják számon. A belépéskor Shiva, Harihana szobrokat találtunk a kapuban. Itt tekinthettünk meg egy érdekes fát, az ún. ágyúgolyó fát, melynek termése tényleg olyan, mint egy ágyúgolyó. Semmire nem alkalmas, mert ehetetlen, és nem tudják mire használni, de izgalmas a látvány. Tovább haladva azért volt itt még érdekesség. A trónterembe csak mezítláb mehettünk be, így tekinthettük meg az épületet belülről, mint ahogy az összes többi ezután következőt is. Jobbra-balra a trónterem mellet két lépcsős épület áll, melyet csak azért építettek, hogy a császár erről tudjon felszállni az elefántokra. Nem mondom, ment a fényűzés. Messziről láttuk, hogy a párt és a császári család zászlaja is fenn volt (kék alapon ezüst Angkor), ami azt jelenti, hogy a császár épp itthon tartózkodik. A trónteremben régebben két trónszék volt, de mivel Sihanouk, Sihamoni fiának nincsen felesége, ezért jelenleg egy trón van.

Ezt követően a királyi múzeumot látogattuk meg, itt lehetett fényképezni is. Többek között a koronák, koronázási ékszerek és ruhák, aranyszállal szőtt cipő, tömör aranykard, apsara szobrok, lakk edények és az udvarhölgyi öltözetek kaptak itt helyet. Érdekesség, hogy az udvarhölgyek öltözetében meg volt szabva, hogy melyik nap milyen színben voltak. Hétfőn narancssárga, kedden viola, szerdán világoszöld, csütörtökön sötétzöld, péntek kék, szombat bíbor és vasárnap piros.


A következő épület falán kívülről egy több tíz méteres falfestményt találunk, mely a Ramayanát, vagy itt a Ramakient találjuk. Itt annyiban különbözik a történet, hogy Rama a történet végén féltékenykedik Shivára, hogy mi történt a démon és közte, hogy Shiva ezt megunja, elhagyja, és visszamegy a Démonhoz. Nekem ez kicsit valóságosabb, mint a boldogan élnek, míg meg nem halnak történet). Haladtunk tovább a királyi palota területén belül a gyönyörűen gondozott (20-25 kertész dolgozik rajta nap, mint nap) palotakerten át egy szoborhoz, mely szintén a furcsa kategóriába tartozik. Ugyanis a szobor francia öltözékben van. Ez azért van így, mert 1954-ig III. Napóleont ábrázolta lovon, de ekkor lecserélték a fejét I. Dorodoméra, és azóta őt ábrázolja az egész szobor.


A szobor körül négy hatalmas, ékesen díszített, reliefes stupa áll. Ezt megcsodálva elmentünk abba a terembe, ahol Buddha lábnyoma található. A hatalmas, kb. 5 méteres lábnyomon kívül rengeteg ülő, fekvő, mosolygó és mindenféle Buddha szobrot csodálhattunk meg, és ha ez még nem lenne elég, egy szent tehenet is. A lábnyom érdekessége azon kívül, hogy hatalmas, hogy a lábujjak tökéletesen egyformák, éppúgy, mint a szobrokon a kezek ujjai is. Ez is Buddha tökéletességét jelképezi.

Ezt követően az ún. Ezüst pagodába mentünk, mely onnan kapta a nevét, hogy a padlót ezüst lapokkal burkolták. A lapok 35%-os ezüstből vannak, és egyenként 1,2 kg-osak. Furcsa kettősség, hogy bár cserélik a lapokat, ami valószínűleg nem olcsó mulatság, a lapok között rést celluxszal oldották meg. Itt található a teremben az arany Buddha is, mely 92 kg színaranyból készült. Megtudtuk azt is, hogy a karát szó onnan ered, hogy van egy növény, melynek minden egyes magja azonos milligramm és ezt használták mérték mérésre. Ennek növénynek a neve pedig Khrat. Buddhán és az ezüst lapokon kívül rengetek ezüst és arany kiállítási darab (tányérok, szobrok, ékszerek) kapott helyet.

Azután, mint utólag kiderült feleslegesen, de buszra szálltunk, és kb. 500 méter után ki is szálltunk, mert megérkeztünk a Nemzeti múzeumhoz. A múzeumban nem lehetett fényképezni, és ugyanúgy érvényes volt, hogy fedett vállal és térddel, sapka nélkül nem lehetett bemenni. A kiállítási tárgyak kronológiai sorrendben kerültek kiállításra. Pre-Angkor, Angkor, Angkor prom, VII. Jayavarma művészete, khmer újkori művészet. A kiállítási tárgyak jó része szobor volt: Buddha, Shiva, Yama, Ganésha, Vishnu és még sorolhatnám tovább. De volt háromfejű elefánt is, mely egyébként Laosz nemzeti jelképe (mondjuk ott napernyővel). Itt láthattunk még szövőszéket, ember nagyságú halotti urnát, edényeket, trónszékeket és egy fa bárkát is. A kert káprázatosan szép volt, így ott elidőztünk Ildivel egy kicsit, amíg a többiek átadták magukat az ajándéktárgyaknak.

Ezt követően a Terror Házát mi nem néztük meg, mert az idegenvezetőtől megkérdeztük, hogy mennyire lélekpróbáló, és csak példaként elmondta, hogy van olyan kép is, amin a kisgyermekeket agyaggalambnak használják. Így mi kihagytuk a vörös khmerek által tett rémségek dokumentálásának, és kiállításának a megtekintését. Ildivel és még négy női utitársunkkal egyből megállapítottuk, hogy nekünk ehhez ma már nincsen elég lelki erőnk. És jól is tettük, mert akik bementek, mind lehorgolt orral érkeztek vissza sutyorogva. Addig mi sétáltunk egyet az utcán,és beszélgettünk Györgyivel és Ildivel.


Aztán elmentünk az Orosz piacra. A nevén kívül semmi orosz nincsen benne, a szokásos indokínai fedett, egy méteres szűk sikátoros piac volt ez is, ahol sikerült vennem egy khmer cd-t. Olyat, mely a kimondottan khmer hangszerekkel van szerelve, és az Apsarák is erre táncolnak.


tovabbi kepek: Http://goo.gl/photos/O3VANjjWFz

Aztán repülőtér, két óra repülés és leszálltunk Vientianban, Laosz fővárosában, melynek jelentése a millió elefánt országa. Nagy meglepetés volt a rendezett utca, zöldterület. De azt mondta Misi, hogy ne tévedjünk meg. Ez a főváros, és a rendezettségre adnak, de nem minden ilyen. Bár itt van kötelező oktatás, de a hegyekben ugyanaz a helyzet, mint Kambodzsában, vagy Vietnámban. Szegénységben ők vezetnek, úgyhogy jó lesz felkészülni a holnapi napra, amikor is egy napra elutazunk Luang Prabangba.

Ma is fárasztó nap volt, úgyhogy fáradtan esünk be az ágyba. Azt beszéltük, hogy ez a 17 nap jól ki van találva, mert már többet nem lenne jó eltölteni. Misi mesélte is, hogy szociológiailag is ez a jó, mert a kevesebb nem mutat meg mindent, viszont a több napnál már klikkesedés, viták alakulnak ki az útitársak között. És ma többször is felfigyeltem rá, hogy nem csak nekem vannak meg a legkevésbé kedvelt embereim, de mások is egyre többször kerülnek apróbb konfliktusokba egymással. Szóval lenne itt balhé a harmadik hét vége felé. De nem lesz.

Migrant utazása RSS ( feedburner) : goo.gl/NkimG

Már csak, vagy még, de három nap van hátra, és aztán megyünk haza. Örülök is, meg nem is. Maradnék is, meg nem is. De hát az biztos, hogy megyünk haza, így nincs választási lehetőség. Vár a munka otthon, hogy jövőre hasonló úttal lephessem meg magam, és újabb élményekkel, érzésekkel gazdagodhassak.


2011. március 26., szombat

Vietnám - 11. nap Tonle Sap-az uszo falu


Tizenegyedik nap – Tonlé Sap, az úszó falu

Reggel fél hétkor keltünk, és a szokásos reggeli után elindultunk megnézni a Tonlé Sapot, azaz az úszó falut. A kifejezés jelentése egyébként nagy víz. Egy a tavat és a Mekong folyót összekötő részről beszélünk. Egy óra buszozás után hajóra szálltunk, és egy torkolaton keresztül neki indultunk a folyónak.



Két kisfiú volt a hajó segédje. Egyik koszosabb volt, mint a másik. Ha a hajó "zátonyra" futott, akkor nagy nádbottal arrébb tolták a hajót, segítettek kiszállni és beszállni, és miközben hajókáztunk, ők az utasok hátát maszírozták. Mondanom sem kell, hogy nem járnak iskolába, hanem ez a napi feladatuk.

Úgy képzeljétek el, hogy a víz egy felnőtt embernek kb. a térdéig ér, és nagy catapillarokkal folyamatosan kotorják a medret. hogy lapos hajóikkal át tudjanak rajta járni. A víz majdnem hogy sárga az iszap felkavaródásától. Egy negyed órás hajókázás következett. Közben a folyó (vagy minek nevezzem) partján végestelen végig kis kalyibákat láttunk, ahol az emberek hétköznapi élete zajlik. A vízen egy épp épülő iskolát nézhettünk meg, amely vas talapzaton pallóhoz hasonló fából készült és állt a vízen. Minden itt zajlik a víz körül. A gyerekek a vízben ugráltak, és mint mi a tengerparton, ők itt vetették magukat a hajók okozta hullámokba. Az anyák itt mosták a ruhákat, a férfiak pedig hálókkal próbáltak halászni nem tudom mekkora sikerrel, mert a hajók csak jöttek és mentek folyamatosan ezzel felkavarva az amúgy is átláthatatlan vizet.

És egyszer csak kiértünk a nyílt vízre. Hát a szavam is elállt, hogy az emberek hogy élnek. Tényleg úgy képzeljétek el, mint az eddig küldött falusi képeket, csak a vízen. Egymás hegyén-hátán a nád házak, templom, iskola, sportpálya. De minden a vízen.

Ahogy megtudtuk a víz száraz időszakban apad, és ilyenkor a könnyű kis házakat a vízen feljebb vontatják, majd esős időszakban visszahúzzák ide. Ilyenkor akár 12000 négyzetméter is lehet az egybefüggő vízterület, míg száraz időszakban csak 2500-2700 négyzetméter. A száraz és az esős időszakban a folyót és a tavat összekötő rész folyásiránya megváltozik, ilyenkor kezdődik meg az azonnali költözés. És hogy miért nem élnek mégis a folyóparton. Mert így egyszerűbb, mert a halászat úgyis a vízen folyik.

Még étterem is van. Mi itt álltunk meg nézelődni kiszállva a hajónkból. Egyből kisgyerekek és bébivel a karjukon ülő anyukák támadtak meg minket, hogy vegyünk tőlük banánt. A banánt nem kértük, de szétosztottunk pár egydollárost és egy egész doboz Merci csokit. Ildi kétségbeesetten állt, hogy már nincs csoki és egydolláros sem, én pedig ezt tudomásul vettem és felmenekültem a könyörgő szemek elől az étterem tetőteraszára, és torokszorító látvány fogadott, mert mi a hajóból, azaz a "földszintről" csak az első sort láttuk. De fentről látni lehetett, hogy itt több ezren laknak. Ameddig a szem ellát kis kunyhók. Elkezdett csurogni a könnyem. Nem lehet, hogy emberek így éljék a mindennapjaikat. De sajnos ott volt előttem - amíg a horizont csak elért - a valóság.

Már nem veszünk semmit. Már csak adunk, amint apróra tudjuk váltani a pénzünket. De ma rájöttem, hogy ennyi nyomoron nem tudunk segíteni az egy dollárosainknak. Viszont legalább nektek át tudom adni egy szeletét. Legalább tudunk róluk, és ha majd valami betegségben meghal egy kisgyerek, akkor talán én láttam őt, és adhattam neki csokit, és rajta keresztül az összes meghalt kisgyerek szeme az emlékezetemben, - vagy épp most a ti fantáziátokban – megmarad.

Nem tudom másképp átvészelni az érzelmi hullámokat, csak ha magyarázatot próbálok adni magamnak. Hogy miért vagyok itt, és hogy ők miért? Az első kérdés még válaszra vár, de a másodikra megvan a válasz. Ők azért, mert itt van a hal, a megélhetés, az étel. Állítólag még kapával is horgásznak, mivel van olyan hal, ami elvermeli magát a száraz időszakban, és ők ezt úgymond kiássák. Kegyetlen élet lehet ez. De ők talán nem is tudják. Hiszen nincsen villany, gáz, fürdőszoba, könyvek, vagy tévé, hogy a világon lévő többi lehetőséget ismerjék. Annyit tudnak, hogy angolul egy mondatot kell mondani, és sírósan nézni, és akkor pénzt kap. Mert még nem mondtam, hogy ha nem visz haza pénzt, akkor nincsen étel. Ez itt így megy. Nagyon magas is a gyermekhalandóság. Nem is akarok talán többet tudni, mert ez is nyomja a lelkemet. Már így is túl sok az információ, amit nem bírok feldolgozni.

És akkor ott a másik oldal. De tényleg a másik. A szépség. Mert a töltés másik oldalán pedig egy gyönyörű lótuszföld virágokba borulva rikított rózsaszínben. Milyen morbid dolog, hogy egy út választja el a királyi jelképű lótuszföldet a valóságos úszófalutól. Istenek kontra emberek az út két felén. Itt készítettünk magunkról képet, a faluban senki a Kínai turistákon kívül.


Szóval MA érkeztünk meg Kambodzsába, az igazi, valós Kambodzsába. Három napig csak egy szép turisztikai központban voltunk. De ma pofán vert minket a valóság.

Jobb is, hogy a mai napon csak ennyi volt a program. Visszamentünk a szállodába, vagyis mi csak a szupermarketig egy kis útravalót vásárolni. Tuk-tukkal (motors taxi) hazamentünk, bepakoltunk a buszba, és innentől hat órán át buszos utazás következett kisebb megállókkal. Átgondolhattuk a látottakat, és megemészthettük, vagy legalábbis megpróbálhattuk helyre rakni magunkban. Nem hiszem, hogy sikerült. Útközben pottyantós WC, nyers hal füstölés és hasonló finomságok tették meg a hatásukat. És nekem még sikerült elhoznom az útra magammal az Eat, pray, love 2 könyvet, ami a házasság értelmét keresi, de az alaphelyszín Laosz, Kambodzsa, és Vietnám. És az írónő épp a Kambodzsai idegenvezetőjénél ebédelt, és az ottani szokásokat mesélte el. Szóval véletlenek márpedig nincsenek. Véletlen lenne, hogy pont ezt a könyvet hozzam el?


A buszos út felét a nagy hőség miatt azért jól átaludtam, így amikor hétkor megérkeztünk Phnom Phenbe, egy kicsit frissebb voltam. A szálloda természetesen megint királyi, az ételek pedig fenségesek. És megint ez a kettősség. Holnap reggel Phom Phent megnézzük és aztán indulás délután repcsivel Vientianéba, Laosz fővárosába. Hát kíváncsi leszek, hogy a harmadik ország milyen meglepetéseket tartogat még számunkra.


Vietnám - 10. nap Angkor Thom és a naplemente



Sziasztok!

Ma irtam és fotóztam, édes kiskölykökről és szoptató anyukákról.

Mert vannak napok, amikor az embert a látottak túlságosan megérintik.

Holnap hat órás busz-út következik. Eat pray love 2-t fogok olvasni, ami vicces, hogy ezt hoztam, mert Vietnám, Laosz, Kambodzsa az írás helyszíne. :)
Puszi mindenkinek.
Judy







Mindenkit szeretnék megnyugtatni, hogy nem vettem magamra a világ baját, csak vannak napok, amikor az embert a látottak túlságosan megérintik. És úgy gondolom, hogy attól hiteles és átélhető az írásom, ha azt is leírom, hogy az itt töltött idő alatt, és az itt látottak hatására milyen "kémiai " folyamatok indulnak meg a lelkemben és az agyamban. De nem minden este végződik sírással. A mai például nem. De kezdem az elején.

Éjszaka szakadó esőre keltem és már kezdtem izgulni, hogy az egész holnapi napunk el van rontva, de reggel 38 fokos párás melegre keltünk. Persze már megint mi voltunk az utolsók, akik felszálltak a buszra, hogy elinduljunk Angkor Thomot megtekinteni.

Angkor Thom az úgynevezett "Nagy város", kb. 9 km2 –es területen helyezkedik el, melyet 3*3 km-es védőfal kerít körbe. Az épületegyüttest, épp úgy, mint a Ta Phromot VII. Jayavaram császár építette. A főbejáratot a Keleti oldalon találhatjuk, ahol 5 kapu van. A középsőt a császár használhatta, a szimmetrikusan elhelyezkedő következő két kaput a köznép, míg a legszélsőket a harcból hazatérő katonák, attól függően, hogy győztek vagy vesztettek (győzedelmi kapu és holtak kapuja). A hinduizmus szent száma a 108, így a főbejárathoz vezető töltésen 54-54 szobor (Démonok és Istenek) követik a bejutásunkat. A stílus Angkor Wat-ra tökéletesen emlékeztető, így nem részletezném a tegnapikat, inkább a képek beszéljenek önmagukért.

Fél 11 lehetett és mi már 5­* megfürödtünk az izzadságunkban, de a mai napi ütemtervnek még csak mos

t kezdtünk neki. Így hát elindultunk Bayonhoz. Angkor Thom kellős közepén helyezkedik el, 54 tornyán összesen 216 fej díszeleg (visszaköszön a 108-as szám fele és duplája). Az épületet az "Arcok erdejének" is hívják, hiszen minden egyes torony a négy égtáj felé, 4-4 arccal tekint a világra. Az

biztos, hogy 1180, azaz a Cham-Khmer háború után készült el, mert a reliefes ábrázolások egy része már erről szól. A négy irányba haladó folyosón a buddhista mondák egy-egy történetét láthatjuk a reliefeken keresztül. Megtalálhatók itt a háborúk történetei és a hétköznapi élet tevékenységei is. Szülő asszonytól kezdve az elefántos hadvezérig mindent felfedezhettünk a falakon. Érdekessége a háborús résznek, hogy a győztes Khmereket kicsinek, míg a vesztes Chamokat nagynak tüntették fel, pedig általában a fordítottja a megszokott. Már vattát köptünk, de még mindig rendületlenül haladtunk a romok között, így jutottunk el Baphuon-hoz. Angkor Thom előtt itt egy város állt, melyet a Chamok égettek fel, a templom azonban máig megmaradt. Valószínűleg a XI. században épült Shiva tiszteletére. Az épületbe a földet és az eget összekötő, úgynevezett Aranyhídon jutunk be. Az épületet jelenleg a Franciák renoválják.

Ezután következett az V. Jayavarman által a 9. században épített Phimeanakas. Ez egy királyi palota volt, melynek jellegzetessége, hogy a tető nem kőből készült, mint az Isteneknek, hanem fából. A kertben található két medence, mely a fürdőzésre volt építve. A kisebbik a férfiaké, míg a nagyobb a nőké (feleségek, ágyasok száma miatt) volt. Az épülethez természetesen tartozik egy monda is. Az épület tetején élt a Kígyó Istennő, és a császárnak minden reggel magáévá kellett tennie az Istennőt. Ha ezt nem tette meg, akkor leváltották őt, mert nem volt elég férfias.

http://bit.ly/dVvLjL <--KÉPEK

Ezután rövid séta következett, így jutottunk el az ún. Elefántos teraszhoz. A terasz 300 m hosszú és kb. 4 m magas. A király innen szemlélte a hadsereg felsorakozását, de főként az elefántok vonulását. Érdekesség, hogy a fehér elefánt abban a korban mérhetetlen értéket képviselt. A terasz díszítése főleg Garudákból (madár testű istenek) és elefántokból áll. Természetesen lefényképezkednünk a háromfejű elefántnál, Erawannál is. Szűk sikátoros labirintuson, az "Alvilágon" keresztüljutottunk el a "Leprás király teraszához". Itt egy 7 m magas nem nélküli szobrot találunk, ami elvileg a leprás királyt ábrázolja, de sokkal inkább Yamát, az alvilág királyát vélhetjük felfedezni a szoborban. Egyrészt nem hasonlít a királyra, másrészt felhúzott lábbal ül, mely yamai ábrázolás valamint bajsza van, ami csak az alvilág királyának van. Valószínű, hogy magasabb rangban lévő halottakat égettek itt szantálfa segítségével. Egy-egy égetéshez kb. 500 kg-ra volt szükség.

Innen mentünk el ebédeli egy helyi étterembe, ahol szokás szerint halat és rizst ettünk. Ildi már pálcika nélkül nem is hajlandó enni. Ezután megnéztünk Banteay Srei templomát. A legkisebb, de a legmutatósabb motívumait tekintve. Az építtetők főpapok és tanítók voltak,

innen a feltételezés, hogy egy iskola lehetett. A hármas falrendszer tagolás, valamint a vizesárok itt is visszaköszön. A falakon buddhista mitológiai témák találhatók, de a reliefek sokkal kidolgozottabbak, mélyebbek.

Persze az árusok minket itt is megtaláltak. Így sikerült ránk sózniuk 3 elefántot, két ülő Buddhát, valamint 2 pólót.

Ma estére volt betervezve a naplemente megtekintése. Na jó, a naplemente minden nap megtörténik, de nekünk csak ma fért bele a programba. Útközben tipikus kambodzsai falukon mentünk keresztül és rácsodálkoztunk a középkori életvitelre. Cölöpökön álló, nádból készült házakban laknak, szinte 0 berendezéssel. Az utca egyik felén a házak, másik felén a turistáknak szánt portékák vannak, így az úgynevezett munkahelyek közel vannak. Ilyen helyen álltunk meg, hogy megnézhessük a nádcukor készítését. Agyagból készült valamin főzték üstben a cukrot. Mi is kevergethettük az egyik majdnem kész masszát. Ahogy leszálltunk a buszról vizes kiskutya szagú, koszos, fekete gyerekek gyűltek körénk. Két útitársunk, Györgyi és Julika otthonról hozott édességeket kaptak elő a táskájukból, melyekért a gyereket kétszer is sorban álltak. Egyben volt mosolyt keltő és szívfacsaró a pillanat. Aztán persze buszra fel, és folytattuk utunkat Bachrei-be naplementét nézni. Ez Angkor Thom legmagasabb épülete és gyönyörű kilátás nyílik az öt toronyra. Mi elefánt háton tettük meg a felvezető utat. 15 percen keresztül egy valószínűleg óvodás korban lévő elefánt volt az átmeneti gépjárművünk. A kis fülű, fekete¸szőrös elefántgyerekben egy szempillantás alatt eltűnt a mini banán fürt, amit vettünk neki. A sajnos túl rövid út után egy túl hosszú és annál is meredekebb lépcsősor következett: És csajok a csúcson! Elhelyezkedtünk az első sorban. Megérte a várakozást, bár naplemente helyett gomolygó felhők érkeztek. Így időnek előtte elindultunk lefelé, de még így sem volt elég szapora a léptünk, mert fél úton elkapott a finom, langyos monszuneső. Imádtam, jobban, mint a naplementét. Felfrissültünk tőle, és nyári érzés kapott el. Tehát félig elázva indultunk haza vacsorázni a szállodába.

Képeket még láthattok itt:

https://picasaweb.google.com/virtungolas/Vietnam10NapAngkorThom


Holnap délelőtt megnézünk egy úszó falut, majd jó esetben röpke 6 óra alatt elbuszozunk Phnom Penh-be.


Ma jó nap volt, bár a gyerekekre már kiéleződtem, de mégis, kicsit feltöltődtem, mert látom, hogy ők mosolyognak, és élvezik az életet, már amennyire a tudatlanságuk engedi. Eszembe jutott ma a Szeretők c. film. A lány szerelmes lesz egy afrikai törzsbeli férfiba, ott marad vele, de aztán nem bírja az ottani életet, így végül hazaköltözik. És belegondoltam, hogy ha itt élnék, egyszer haza kellene mennem, mert hiányozna a civilizáció, viszont ők boldogok, mert tudatlanok, és nincs, ami hiányozzon nekik. Ezzel nyugtattam ma magam.

Puszi mindenkinek

2011. március 23., szerda

Vietnám - 9. nap Sapadi, azaz jo reggelt



Kilencedik nap

Mindenkinek Sapadi, azaz jó reggelt, mert Kambodzsában már így köszönünk.

Reggel hétkor kelés, és indulás Kambodzsa fő látványosságához a Siem Reaptól pár kilométerre levő Angkorba. Ma Angkor Wat-ot tekintjük meg. A hőmérséklet fél kilenckor kb. 37 fok, páratartalom szerintem 100. Itt a mon-khmer kultúra a jellemző Kambodzsában. Magyar vonatkozással is tudunk szolgálni, hiszen Zelnik István itt végzett feltárásokat.

Angkor Wat 2 négyzetkilométeren terül el. A 12. század első felében Jasovaram király a folyó elterelésével nyerte meg a földterületet, melyen templom együttest kezdett el építtetni. Halála után a fia 2. Suryavarman folytatta az építkezést apja temetkezési helyéül. Minden szentélynek elvileg Kelet felé áll a bejárata, de Angkor Watnak nyugatra, jelezve ezzel az elmúlást.

A templomhoz érve egy vizesárokkal találtuk szemben magunkat, mely az óceánokat hű tükrözni a Földi leképezésben. A főbejárathoz egy töltésen keresztül lehet eljutni. Az épületet egy védőfal veszi körbe, mely ugyanúgy homokkőből, vörös homokkőből és lateritből készült mint maga az épület együttes. A köveket a közeli hegyből bányászták és elefántokkal vontatták az építkezés helyszínére. A templomvárosba egy 250 m hosszú központi bejáraton jutunk be. A töltésnek fontos szerepe volt, mivel az ún. Vasuki, hosszú kígyó legendáját és a teremtés mítoszt itt mutatták be a királynak. Lépcső vezetett a vízhez, így jutott el az uralkodó a hajókhoz, és a vízi játékokat is így tekintette meg.

A már távolról látható központi épület 5 tornya a lótuszrügyet szimbolizálja. Úgy tűnik, mintha nagyon messze lenne a bejárattól, de mindössze pár száz méterre találjuk.


A főbejárat mellet további négy bejáratot találunk szimmetrikusan elhelyezve, kettők a köznépnek, a két legszélsőt pedig az elefántoknak. Optikai építészetet folytattak, melyet bizonyít, hogy ahogy közeledünk, a bejárathoz az öt torony eltűnik. Az épületegyüttesben haladva gyönyörű romokat találunk, többet már elkezdtek felújítani főként külföldi pénzből. Elsőként az indiaiak támogatták a buddhista szentély felújítását, de Kína is sokat segített. A felújításokon azonban csak hazai szakemberekkel dolgoztathattak.

A könyvtár épületébe tértünk be, melyet Kínai támogatással újítottak fel. Az eredeti épületet áthidaló elemekkel stabilizálták a tartógerendákat, ez egy itt igen fontos technika volt. Itt sem használtak kötőelemeket. További érdekesség az íves boltozat, melyet zárókővel stabilizáltak, azonban ez több helyen összeomlott. A már kész épületeket gyönyörű relieffekkel díszítették, melyek a hitük fontos történeteit mesélték el.

A központi épületegyüttesben rengeteg ősi monda kap helyet a falakon. Kaorava és Pandava ütközetét, Jana az alvilág istenének történeteit, az ítélkezést.


Az idő elképesztően megerőltető. Nagy a páratartalom és legalább 40 fok van, de azért felmászunk a tornyokba. És ahogy izzadtan, nyűgösen haladunk felfelé, meglátok egy majdnem meztelen kisfiút ragyogó fekete szemekkel. Boldogan locsolja a romok között az egyik gödörből a másikba a vizet,és ezzel el is foglalja magát, amíg én fényképezéssel meg nem zavarom. És nem tudom miért,

de megőrült a körmeimtől. Jó pasi, értékeli a szépet. Bebújt a lábam közé, a kis kezeivel a combomba kapaszkodott, nem akart elengedni. Szerelmes lettem. Amikor megkérdeztük az anyukát, hogy csinálhatunk-e egy képet vele, az anya egyből az ölembe ültette. És az a csöpp gyerek bámulva a körmeimet ott gubbasztott az ölemben. Csöpp kis kezével simogatta a gyöngyöt a körmömben.

Közben menni kellett, így ott kellett őt hagynom. Az idegenvezetőhöz érve mondtam, hogy én örökbefogadok egy ilyen kis csöppséget, mire Misi természetesen közölte, hogy az ára 3000 dollár. Majdnem kiestem a gatyámból. Elmesélte, hogy nagyon sok árvaházat be fognak zárni, és így akarnak "megszabadulni" a gyerekektől és pénzt csinálni belőle. A pénzből 2000 dollár az árvaház fennmaradására maradna, a maradék 1000 pedig adó az állam felé. (Kínában, Vietnámban is hasonló az eljárás). Lelki tusa ez az út a szépség és a nyomor között.


Megérkeztünk tehát az állítólag legizgalmasabb épületegyütteshez, Ta Phrom tornyaihoz. Itt a romok még nem kerültek felújításra, de a folyamatot megtekinthettük. Épp az egyik rom minden egyes tégláját számozták be, hogy szétszedjék, és aztán újra építsék. Az együttesen belül 60 tornyot találhatunk. Ez az együttes már taoista erősen brámista vonásokkal. Buddha arcát le is vették a falakról, melyeket csak onnan láthatunk, hogy üres kontúrokként hagyták ott nyomaikat. Ez az épület már kevésbé igényes, mivel gyorsan kellett építeni. Ez az uralkodó temploma. Az épületegyüttes sajátossága és individuális jellege az, hogy az épületek nagy része szimbiózisban él az ún. sejenfákkal. Azaz a fák belenőttek az épületekbe, és ha bármelyiket megkezdenénk, a másik is megszűnne. Gyönyörű és érdekes látvány volt. De már mindenki nagyon nyűgös volt, izzadt, fáradt, így elindultunk haza.

A szállodában kicsit megúsztattuk magunkat és indultunk vacsorázni. Finom egyszerű ételeket kaptunk. Rákleves, csirke rizzsel, sült és friss gyümölcsök. És az este érdekessége egy Apsara est. Az apsarák a fedetlen keblű égi táncosnők voltak. Egy tánctársulat az ő igen lassú, szinte statikus kifejezetten khmer táncukat mutatta be. Nagyon érdekes volt, hogy a lányok némely mozdulatot követően hogy kitartották a testüket.


Az előadásról gyalogosan mentünk haza, hátha találunk valahol nassnak még egy kis passió gyümölcsöt, de nem jártunk sikerrel. Viszont még mindig olyan meleg volt, hogy mire hazaértünk már nem is gyümölcsre, hanem tusolásra vágytunk, így a passiógyümölcs hiánya eltörpült.

Fáradt vagyok. A testem és a lelkem sem bírja kipihenni magát. De élvezem, és minden porcikámmal tudom, hogy a legjobb "kaland" ez a közel három hét az életemben eddig.

Jó éjszakát nektek!

Vietnám - 8. nap A Mekong -delta


Nyolcadik nap

Jóóóóó reggeeeeelt Vitenááááám, frappánsak legyünk, Robin Williamshez híven, ha már Saigonban vagyunk.

Reggelinél megkóstoltam a 100 napos tojást, ami helyi specialitás, és úgy készül, hogy a tojást bekenik mésszel, majd agyaggal vonják be. Az agyag lezárja a kémiai folyamatokat, így a mész hatására a tojás megfő. Hát nem nevezném finomnak, minden esetre nem lehetett kihagyni.

Aztán útra keltünk, miközben Misi ismét érdekes információkkal árasztott el minket Vietnámról és Kínáról.

Vietnámban összesen 86 millióan laknak jelenleg, de ez a szám minden évben 1 millióval emelkedik. Ezért az építkezések javára egyre több termőföldtől esnek el. Mivel itt kevés a termőföld, ezért jórészt Laoszban vásárolnak területeket, és a termelést ott végzik, majd ide importálják a terményt. A nagy szaporodás miatt itt is be kívánják vezetni a Kínai mintát követve a születésszabályozást, csak további szigorításokat is tennének még hozzá. Kínában él az ún. hármas késleltetés politikája, azaz minél később kell szerelembe esni, ha ez mégis megtörténik, akkor minél később kell házasságot kötni, és ha ez is bekövetkezett, akkor minél később kell gyermeket szülni. Kínában 20 év alatt nem lehet házasságot kötni, és ha a fiatalok úgy döntöttek, hogy össze szeretnének házasodni, kötelező tanácsadó központba menniük, ahol egy hivatalnok konkrétan lebeszéli őket a gyermekvállalásról. Ha a pár mégis gyermeket kíván vállalni, akkor az első gyermekre kiállítja az ún. gyermek vállalási engedélyt. Kínában a fogamzásgátlás minden módja ingyenes, sőt az abortusz még ajánlott is. Ezért a nyugdíjas orvosok átképeztetik magukat, hogy a nem hivatalos szülések levezetésével gazdagodjanak meg. A gyermekvállalást követően a hivatalnok ún. születési utalványt ad ki. Csak ezzel jogosult az anya terhes gondozásra, kórházban való szülésre és családi pótlékra. Az újszülött ez alapján kap személyazonosítót, és kerül be a rendszerbe, mint hivatalos állampolgár, és csak így jogosult oktatásra és egyéb jogokra. Az utalványért fizetni kell, mely kb. egy havi fizetés. De még csak az első gyerekről beszéltünk. Kínában többről nem is nagyon. Abban az esetben engedik a második gyermeket, ha az első fogyatékos, vagy lánygyermek, mert a lányokat még mindig semmibe veszik. Ebben az esetben is a hivatal adja ki az engedélyt, de előtte erőteljes lebeszélés történik és a második gyermeknél már meg is vonják a családi pótlékot az első után is. Ha valaki ikreket szül, akkor mindkét gyermeket megtarthatja,de általában a lányt elkezdik hanyagolni (nem szoptatják, hidegben hagyják) amíg meg nem hal. 1949-ig a lánygyermek megölése (leggyakrabban a megfojtás volt) nem járt büntetéssel, a fiúé is max. 50 botütést kaptak. Harmadik gyermek vállalása szigorúan tilos. Ha ennek ellenére vállalnak harmadik gyermeket, akkor minden ellátástól elesnek, és gyermekük életét konkrétan ellehetetlenítik, mivel a gyermek semmire nem jogosult, és még az országot sem tudja elhagyni, mert nincs személyije. Vietnámban is ezt a rendszer kívánják bevezetni, de némileg hagyományosabb formában. Itt keményedne kissé a rendszer, mert horribilis összegért lehet váltani az ún. társadalmon kívüli gyermeknek személyit, de ennek ára a gyerek 14. életévéig havi adó fizetése folyamatosan.

A régi rendszer felbomlott, így az egy gyermeket nevelő szülők magukra maradnak, mert nincsen a "nagycsalád" aki gondoskodjon róluk. A mai fiatalok karriert építenek, elköltöznek, és magukra hagyják az idős családtagokat. A szabályozás következménye Kínában, hogy 100 nőre 144 férfi jut a fiú gyermek előnyben részesítése miatt, ezért Vietnám úgy tervezi, hogy a lánygyermek után háromszoros családi pótlékot ad, mert így talán a 50-50%-os férfi-nő arány visszaállhat.

Kínában 17 millió gyermek születik, melyből (nem akarom tudni hogy hogyan) 7 millió gyermek hal meg, ami a gazdaságnak évente plusz 5 millió munkahely teremtését követeli meg. Épp ezért Kínában támogatják, hogy a nem iskolázott, azaz a társadalmat nem jól szolgáló állampolgárok külföldre menjenek, tehát aki nálunk van, mind max. 8 általánossal rendelkezik általában.


Közben megérkeztünk Kaodai templomhoz. Közép- de főleg Dél-Vietnámra jellemző a vallás. A mindent látós szem a szimbóluma. Isten, emberiség, szeretet és a jó az alapja a vallásnak és minden vallásból átvettek valamit, így megtalálható a templom díszítéseiben is Jézus, Buddha, Confutius, Mózes is. Lokális vallás, csak Vietnámban van, és 3 millió híve van. Naponta négyszer van szertartás (éjfélkör, reggel hatkor, délben és reggel hatkor), melyen a szerzetesnek mind a négy kötelező, a hívőnek pedig egyen kell részt vennie. Több szentjük van, mint pl Victor Hugo is, és bár elvetették, de a jelöltek között volt Alain Delon. 90 éves korában lehet valaki pápa. A templom mellette megnézhettük, hogyan készítik a gyógytea alapanyagát az asszonyok.

Templom után jött egy kis trópusi élmény a Mekong-Delta. Az apály-dagály különbség 1-2 méter. Hossza több mint 4000 kilométer és végigvezet egész Vietnámon. Először egy nagyobb, kb. 30 fős hajóval indultunk el a nagy folyón. Kikötöttünk, ahol kaptunk érdekesnél érdekesebb gyümölcsöket, mint pl a szaponilla ami olyan mint egy túlérett körte csak így nélkül. De volt még papya, mini banán, ananász sós chillivel valamint jackfruit, aminek a magját haza is visszük. A helyi lakosok kókusz karamella készítéssel foglalkoznak, ami a mi karamellánkhoz hasonlít, de ízében mégis kicsit más. Főleg a különleges gyümölccsel, a duriánnal ízesített, aminek szaga elviselhetetlen és állítólag kloáka ízű. Nem kóstoltuk meg. Sem a gyümölcsöt, sem az ilyen ízű karamellt. De a mogyorósat igen, vettünk is belőle. A helyi lányok gépsorokat meghazudtoló gyorsasággal és pontossággal porciózták és csomagolták a kis karamellákat. elképesztő volt még nézni is. De hihetetlen milyen leleményes az ember, mert a kókuszdió mindenféle felhasználási lehetőségét kiaknázzák: majom szobor, szárított kókuszreszelék cukorba forgatva, és a legjobb, amiből csak azért vettünk, hogy a karmánkat erősítsük, a kókuszretikül. Szóval pár szó a karmáról: ha valaki erősíteni akarja a karmáját, akkor máson segít. Mi két-két dollárért vettük a retikült, de valószínű soha semmire nem fogjuk használni. Ez van, a lényeg, hogy megint jókedvünk lett, mert itt jó érzés a "pénzköltés", mert segítesz vele min. egy családot. Folytattuk a karma építését sok-sok mini kígyópálinka beszerzésével. Undorító, de hát ha ez a helyi specialitás, akkor a fiúk ezt kapják. Ezután kis gondolaszerű csónakokba ültünk. A miénken két kb. 30 kilós lány evezett. Fejünkbe vietnámi kalapot csaptunk, és már hajóztuk is a két gondola szélességű mellékfolyón. Valódi dzsungelélmény volt. Kis, eldugott helyekre láttunk be, ahol csónakok voltak kikötve, és a parton nádból készült házak bújtak el a banán és pálmafák mögött. Fényképeztünk, amennyit engedett a bátorságunk, mert, ahogy valaki megmozdult a labilis kis ladik már ingott is. Az út kb. félórás volt, de minden pénzt megért, főleg hogy 10000 dong volt a kötelező borravaló, ami kb. 100 forint fejenként. Újra nagy hajó, és kókusztej ivás, valamint kókuszdió kikanalazás volt a program. Mosolyogtunk, mint az öt évesek, akik túrórudit kaptak uzsira. Aztán kikászálódva a partra egy fenséges ebédet költöttünk el a Mekong (milyen frappánsak) nevű étteremben. Itt is volt érdekesség: az elefántfül hal, amit egyben tálaltak a pikkelyeivel együtt megsütve, de aztán egy lány körbejárt, és mindenkinek megcsinálta a risztésztába tekert zöldséggel, ananásszal, és hallal töltött tekercsét. Itt persze mindent vagy halszószba vagy szójaszószba kell tunkolni, és kb. az előbb van az asztalon, mint az ital. Rák pomelo salátával és rákszirommal, tengergyümölcsei leves, és a legkomolyabb a sült ragacsos rizslabda. A lány szétvágta a tényleg labda formájú sült cuccot, és ha nem tudom mi az, azt mondtam volna, hogy kicsit édes lett a palacsinta tészta. Nagyon izgalmas volt. De már indulni is kellett, mert várt a repülőtér és az indulás Kambodzsába. Megérkeztünk Kambodzsában és helyben intéztük 20 dollárért a vízumot.A Vietnámi intézése Magyarországról kb. egy hónapot vett igénybe, itt viszont 2 percet. Egyik ablaknál leadtuk az igénylőlapot, útlevelet, pénz és egy hivatalnokokból álló gépsoron keresztül (kilenc ember kezén ment keresztül az útlevél) a másik ablaknál kb. két perc múlva megkaptuk a vízumos útlevelet. Nem tudom, hogy mire kell kilenc ember, mert a nevünk és a beutazás dátuma van egy előre nyomtatott matricán. De a lényeg, hogy van munkájuk.

Holnap Angkor, és a My Son sokszorozott élménye vár minket.


Vietnám - 7.nap Saigon

Hát sziasztok!

Good morning Vietnám, ha konzekvens szeretnék lenni, hiszen ide került Robien Williams is mint rádiós!

Most itt reggel van, és ma még lemegyünk a Mekong-deltába, de holnap már Kambodzsából jelentkezünk.

Puszi mindenkinek

Judy

Saigon


Reggel ötkor keltünk. Sietős reggeli után indultunk a reptérre, és kilenckor már Saigonba is értünk. A sok vásárlás hatására a bőröndünk 6-6 kilót gyarapodott, és még csak most értünk Vietnám "világvárosába". Szerencsére nem vették komolyan a 20 kilós bőröndöt, mert a 22 kilóval is átengedtek. De vennünk kell valami kézi poggyásznak valót, mert hol van még a sok pálinka.

Szóval Saigon. A repülőtérről egyből városnézésre indultunk a mosdóban átöltözést követően. Végre előkerültek a kisnadrágok, szoknyácskák, mert 10 órakor már 31 fok volt. Vállakat, arcot bekentük, és élveztünk, hogy izzadunk.

A várost több millióan lakják, de pontos számot nem tudnak, mivel nagyon sokan csak itt dolgoznak. A közlekedés elképesztő. Szinte csak robogók, mintegy 5 millió van a városban.


Az első megálló az Elnöki palota volt, melyet ma az Egyesülés múzeumaként üzemeltetnek. Hát, nem voltunk elájulva tőle. Egy igencsak szocreál épület, hiába az állítólagos bambuszra emlékeztető homlokzat.

Ezt követően a régen Amerikai Rémtettek Múzeuma, ma Háború Múzeuma következett, és a sokk. Az épület háromszintes. Az épület előtt tankok, repülőgépek kerültek kiállításra. A földszinten kapott helyet a sok-sok gépfegyver, és hasonló eszközök, valamint a háború ellen, és a vietnámiakat segítő plakátok. Itt találtunk két magyar plakátot is. Majd jött a második szint, ahol a dioxin áldozatainak képei kerültek kiállításra. Teljesen sokkoló volt a kiállítás. Fényképeztem párat, hogy értsétek, miről beszélek, de miután a második falnál gombóc gyűlt a torkomba, és a harmadiknál az első könnycseppet vissza kellett szorítanom, úgy döntöttem, hogy feladom. Tudom, hogy az amerikai katonák jó része becsavarodott, miután hazakerült, de így is mérhetetlen düh, és fájdalom fog el, hogy hatalomért milyen aljas, hitetlen, önző és kegyetlen tettekre vagyunk képesek mi emberek. És szégyellem magam helyettük is. A képek nem csak engem érintettek meg, mert a társaság jó része szó nélkül követte az idegenvezetőt a buszhoz, az eddigi folyamatos zsivaj és csacsogás helyett.

Kérdeztem is, hogy lesz-e ma még sokkoló élmény, mert akkor megpróbálom felkészíteni magamat, de szerencsére Misi megnyugtatott, hogy nem. Bár már mindegy, mert én már az opera előtt is az embereket nézem. A gesztusaikat, a mozdulataikat, azt hogy kivel, hogy beszélnek, és hogy mi látszik a szemükön.

Közben a busz elindult és így tekintettük a Francia Konzulátust, valamint az Amerikai Konzulátust. Magyar konzulátus nincsen, csak Hanoiban van Magyar Nagykövetség. Viszont van egy tiszteletbeli magyar konzulunk Saigonban, aki egy Magyarországon tanult vietnámi hölgy.

Haladtuk tovább a Notre-Damehoz és a Főposta épületéhez. Egymás mellett van a két épület, mindössze egy út választja el őket, de átjutni egyszerűen lehetetlenség. Kaptunk fél órát a turistáskodásra, aminek a fele kb. az úton át- és visszakelés volt. A robogósok szemrebbenés nélkül mennek át előtted, melletted, mögötted. Dudál egyet és ezzel azt hiszi, hogy elérte, hogy ő legyen az elsőbbséget élvező. Gondolom a balesetek elkerülése végett a nagyobb nevezetességeknél ezért ún. turista rendőrség áll. Zöld ruhába öltözött emberkék, akik szükség esetén a turisták részére megpróbálják megállítani a robogósokat az átkelés idejére (hozzáteszem nem nagy sikerrel, mert engem pl. majdnem elgázolt egy csaj a robogójával, miközben a rendőr megállította a forgalmat, és mi a busz felé indultunk az átkelőhelyen. És még egy sorry-t sem nyögött ki a fapofáján).

A Notre-Dame-hoz délben érkeztünk, és mivel itt él a déli szieszta, ezért zárt ajtókat döngettünk. A posta legalább nyitva volt, bár közel sem olyan építészeti érték a szememben, mint a templom lett volna.

Innen elmentünk egy igazi, és tényleg igazi vietnámi gyorsétkezdébe, ahol összesen 4 dollárért olyan zöldséges curry-t ettem, hogy még élek el nem felejtem. A sarkon cigizve előtte észrevettük, hogy itt és most van lehetőségünk kézipoggyásznak való táska vásárlására. Tehát az ebéd után vad alkudozásba kezdtünk, melynek három táska lett az eredménye. Remélem segíthettük a vietnámi társadalmat a fizetőképes keresletünkkel.

Most következett egy igazán izgalmas program. Megtekinthettük az ún. lakk képek gyártását egy bemutató műhelyben. Az eljárás rengeteg lépcsőben zajlik. Először is a nagyon könnyű fát lecsiszolják,és fekete festékkel kenik be, ez biztosítja az alapot. Ezt követően az ún. lakkfa kérgéből nyert lakkal bekenik, majd megcsiszolják. Ezt a jobb minőségű lakkfestők 16 alkalommal teszik meg. A lakkrétegek felhordása között szárítási és díszítési folyamatok zajlanak. A díszítést főként festéssel, vagy összetört tojáshéjból készítik el. A szárítási folyamat azért ezen a környéken a legkedvezőbb, mert száraz levegőben a lakk megrepedezne, itt viszont a 90%-os páratartalomban ettől nem kell tartani.

A lehetőségek tárháza végtelen a felhasználást illetően: képek, tálak, poharak, bortartók, ékszerdobozok, füstölő tartók, komódok, bútorok tömkelegéből lehetett választani.

Ezután egy 15 perces sétát tettünk a Cho Longban, azaz a kínai negyedben, ahol megnéztük a kínai gyógynövénypiacot is. Az illat egyszerűen magával ragadó volt. Szantálfa, borsmenta, gomba, rózsafa zsákokban illatozott az útszéli árusoknál. Közben persze nem hagyhattuk ki a helyiek fotózását sem. Pl. az egyik emeletes ház aljában, természetesen nyitott ajtóknál éppen szótagírást gyakoroltak a gyerekek. A tanár felírt táblára egy betűt, és a gyerekek kis ecsetekkel próbálták lemásolni az ábrát. A kínai szótagírás ugyanis 65 ezer ábrát különböztet meg. Ahhoz hogy valaki el tudjon olvasni egy újságcikket, vagy egy szépirodalmi könyvet kb. 5-6 ezer írásjelet kell ismernie.

De elképesztő volt azt is látni, hogy mi mindent tudnak ezek ez emberek felhalmozni egy robogóra. Még nem sikerült lefotóznom egy komplett családot, de rajta vagyok az ügyön (két gyerek, apu, anyu egy kétszemélyes robogón).

Így jutottunk el a Tien Heo múzeumhoz. Itt a kínai kultúrából nyerhettünk egy kis ízelítőt, vagyis észrevehettük ismét, hogy Vietnám és Kína vallása igen hasonló és stílusaik nagyon keverednek.

Már négy óra volt, amikor végre a szállodában letusolhattunk és átöltözhettünk. De háromnegyed ötre már jegyünk volt az ún. Vízi bábszínházba, így nem sok idő volt a szusszanásra. Másra számítottam. Azt hittem, hogy nyílt terepen lesz a színház, de egy tényleges színházteremben, egy medencére épített díszletben történt a bábozás zenei kísérettel. Bevallom, hogy annyira nem volt érdekfeszítő a vietnámi emberek hétköznapi életét (rizsültetés, sárkánytánc…) bemutató bábozás, így néha sikerült a szememnek lecsukódnia. Valahogy itt nem bírok aludni. Kb. napi 4-5 órát sikerül. És ma a szervezetem az előadás alatt akarta behozni a lemaradást. Ellenkeztem amennyire csak tudtam, de bizonyos részek kimaradtak a darabból.

Aztán már csak egy közepes vacsora volt hátra a napból, de hát a tegnapi császári menü után nem is lehetett überelni a vacsit.

Migrénem volt, majd meghaltam. Páratartalom, 37 fokba ki, 20 fokos buszba be, mi kell még egy fejfájósnak? Úgyhogy én sajnos nem tartottam Ildiékkel a városi piacra, bár nagyon lett volna kedvem, de a fejem szétszakadt. Két gyógyszer és egy kis vietnámi olaj a halántékra (mert ilyet is vettünk, de hát mit nem) és már jobban vagyok kicsit.

Közben Ildiék megérkeztek, és következik egy kis saigoni éjszakai élet: Este 10 körül a hőmérséklet még mindig 35 fok körül van, de ez mit sem csökkent az éjszakai nyüzsgő életen. Úgy tűnik, hogy a Saigoniak éjszakai életet élnek, és este 8 után élednek fel igazán, mert a nappalihoz képest kétszer annyi ember van a városban. Árusok tömkelege sorakozik az utcák szélén árulva a valószínűleg fél dollárba árujukat, vagy a nálunk több tízezerbe kerülő márkák másolatait (Louis Vuitton, Samsonite, Gucci, Chanel). Étkezdékben élik az emberek a társasági életet, vagy robogón ülnek. A piacon friss halat sütnek, gyümölcsöt árulnak. Majdnem meg is kívánták a sülteket, de aztán az óvatos duhajok visszavettek, és a biztos reggeliig mégis inkább kibírják. A turisták is ilyenkor özönlik el a várost. Nyüzsgés, káosz, szagok mindenhol, de valahogy mégis magával ragadta őket a hangulat, bár a passiógyümölcs hiánya itt is visszavett a pontozásnál.

Ma remélem, hogy kialszom végre magam, és holnap újult erővel, energiáimat feltöltve kezdhetek neki Kambodzsa lelki erőpróbáinak.