2011. március 23., szerda

Vietnám - 7.nap Saigon

Hát sziasztok!

Good morning Vietnám, ha konzekvens szeretnék lenni, hiszen ide került Robien Williams is mint rádiós!

Most itt reggel van, és ma még lemegyünk a Mekong-deltába, de holnap már Kambodzsából jelentkezünk.

Puszi mindenkinek

Judy

Saigon


Reggel ötkor keltünk. Sietős reggeli után indultunk a reptérre, és kilenckor már Saigonba is értünk. A sok vásárlás hatására a bőröndünk 6-6 kilót gyarapodott, és még csak most értünk Vietnám "világvárosába". Szerencsére nem vették komolyan a 20 kilós bőröndöt, mert a 22 kilóval is átengedtek. De vennünk kell valami kézi poggyásznak valót, mert hol van még a sok pálinka.

Szóval Saigon. A repülőtérről egyből városnézésre indultunk a mosdóban átöltözést követően. Végre előkerültek a kisnadrágok, szoknyácskák, mert 10 órakor már 31 fok volt. Vállakat, arcot bekentük, és élveztünk, hogy izzadunk.

A várost több millióan lakják, de pontos számot nem tudnak, mivel nagyon sokan csak itt dolgoznak. A közlekedés elképesztő. Szinte csak robogók, mintegy 5 millió van a városban.


Az első megálló az Elnöki palota volt, melyet ma az Egyesülés múzeumaként üzemeltetnek. Hát, nem voltunk elájulva tőle. Egy igencsak szocreál épület, hiába az állítólagos bambuszra emlékeztető homlokzat.

Ezt követően a régen Amerikai Rémtettek Múzeuma, ma Háború Múzeuma következett, és a sokk. Az épület háromszintes. Az épület előtt tankok, repülőgépek kerültek kiállításra. A földszinten kapott helyet a sok-sok gépfegyver, és hasonló eszközök, valamint a háború ellen, és a vietnámiakat segítő plakátok. Itt találtunk két magyar plakátot is. Majd jött a második szint, ahol a dioxin áldozatainak képei kerültek kiállításra. Teljesen sokkoló volt a kiállítás. Fényképeztem párat, hogy értsétek, miről beszélek, de miután a második falnál gombóc gyűlt a torkomba, és a harmadiknál az első könnycseppet vissza kellett szorítanom, úgy döntöttem, hogy feladom. Tudom, hogy az amerikai katonák jó része becsavarodott, miután hazakerült, de így is mérhetetlen düh, és fájdalom fog el, hogy hatalomért milyen aljas, hitetlen, önző és kegyetlen tettekre vagyunk képesek mi emberek. És szégyellem magam helyettük is. A képek nem csak engem érintettek meg, mert a társaság jó része szó nélkül követte az idegenvezetőt a buszhoz, az eddigi folyamatos zsivaj és csacsogás helyett.

Kérdeztem is, hogy lesz-e ma még sokkoló élmény, mert akkor megpróbálom felkészíteni magamat, de szerencsére Misi megnyugtatott, hogy nem. Bár már mindegy, mert én már az opera előtt is az embereket nézem. A gesztusaikat, a mozdulataikat, azt hogy kivel, hogy beszélnek, és hogy mi látszik a szemükön.

Közben a busz elindult és így tekintettük a Francia Konzulátust, valamint az Amerikai Konzulátust. Magyar konzulátus nincsen, csak Hanoiban van Magyar Nagykövetség. Viszont van egy tiszteletbeli magyar konzulunk Saigonban, aki egy Magyarországon tanult vietnámi hölgy.

Haladtuk tovább a Notre-Damehoz és a Főposta épületéhez. Egymás mellett van a két épület, mindössze egy út választja el őket, de átjutni egyszerűen lehetetlenség. Kaptunk fél órát a turistáskodásra, aminek a fele kb. az úton át- és visszakelés volt. A robogósok szemrebbenés nélkül mennek át előtted, melletted, mögötted. Dudál egyet és ezzel azt hiszi, hogy elérte, hogy ő legyen az elsőbbséget élvező. Gondolom a balesetek elkerülése végett a nagyobb nevezetességeknél ezért ún. turista rendőrség áll. Zöld ruhába öltözött emberkék, akik szükség esetén a turisták részére megpróbálják megállítani a robogósokat az átkelés idejére (hozzáteszem nem nagy sikerrel, mert engem pl. majdnem elgázolt egy csaj a robogójával, miközben a rendőr megállította a forgalmat, és mi a busz felé indultunk az átkelőhelyen. És még egy sorry-t sem nyögött ki a fapofáján).

A Notre-Dame-hoz délben érkeztünk, és mivel itt él a déli szieszta, ezért zárt ajtókat döngettünk. A posta legalább nyitva volt, bár közel sem olyan építészeti érték a szememben, mint a templom lett volna.

Innen elmentünk egy igazi, és tényleg igazi vietnámi gyorsétkezdébe, ahol összesen 4 dollárért olyan zöldséges curry-t ettem, hogy még élek el nem felejtem. A sarkon cigizve előtte észrevettük, hogy itt és most van lehetőségünk kézipoggyásznak való táska vásárlására. Tehát az ebéd után vad alkudozásba kezdtünk, melynek három táska lett az eredménye. Remélem segíthettük a vietnámi társadalmat a fizetőképes keresletünkkel.

Most következett egy igazán izgalmas program. Megtekinthettük az ún. lakk képek gyártását egy bemutató műhelyben. Az eljárás rengeteg lépcsőben zajlik. Először is a nagyon könnyű fát lecsiszolják,és fekete festékkel kenik be, ez biztosítja az alapot. Ezt követően az ún. lakkfa kérgéből nyert lakkal bekenik, majd megcsiszolják. Ezt a jobb minőségű lakkfestők 16 alkalommal teszik meg. A lakkrétegek felhordása között szárítási és díszítési folyamatok zajlanak. A díszítést főként festéssel, vagy összetört tojáshéjból készítik el. A szárítási folyamat azért ezen a környéken a legkedvezőbb, mert száraz levegőben a lakk megrepedezne, itt viszont a 90%-os páratartalomban ettől nem kell tartani.

A lehetőségek tárháza végtelen a felhasználást illetően: képek, tálak, poharak, bortartók, ékszerdobozok, füstölő tartók, komódok, bútorok tömkelegéből lehetett választani.

Ezután egy 15 perces sétát tettünk a Cho Longban, azaz a kínai negyedben, ahol megnéztük a kínai gyógynövénypiacot is. Az illat egyszerűen magával ragadó volt. Szantálfa, borsmenta, gomba, rózsafa zsákokban illatozott az útszéli árusoknál. Közben persze nem hagyhattuk ki a helyiek fotózását sem. Pl. az egyik emeletes ház aljában, természetesen nyitott ajtóknál éppen szótagírást gyakoroltak a gyerekek. A tanár felírt táblára egy betűt, és a gyerekek kis ecsetekkel próbálták lemásolni az ábrát. A kínai szótagírás ugyanis 65 ezer ábrát különböztet meg. Ahhoz hogy valaki el tudjon olvasni egy újságcikket, vagy egy szépirodalmi könyvet kb. 5-6 ezer írásjelet kell ismernie.

De elképesztő volt azt is látni, hogy mi mindent tudnak ezek ez emberek felhalmozni egy robogóra. Még nem sikerült lefotóznom egy komplett családot, de rajta vagyok az ügyön (két gyerek, apu, anyu egy kétszemélyes robogón).

Így jutottunk el a Tien Heo múzeumhoz. Itt a kínai kultúrából nyerhettünk egy kis ízelítőt, vagyis észrevehettük ismét, hogy Vietnám és Kína vallása igen hasonló és stílusaik nagyon keverednek.

Már négy óra volt, amikor végre a szállodában letusolhattunk és átöltözhettünk. De háromnegyed ötre már jegyünk volt az ún. Vízi bábszínházba, így nem sok idő volt a szusszanásra. Másra számítottam. Azt hittem, hogy nyílt terepen lesz a színház, de egy tényleges színházteremben, egy medencére épített díszletben történt a bábozás zenei kísérettel. Bevallom, hogy annyira nem volt érdekfeszítő a vietnámi emberek hétköznapi életét (rizsültetés, sárkánytánc…) bemutató bábozás, így néha sikerült a szememnek lecsukódnia. Valahogy itt nem bírok aludni. Kb. napi 4-5 órát sikerül. És ma a szervezetem az előadás alatt akarta behozni a lemaradást. Ellenkeztem amennyire csak tudtam, de bizonyos részek kimaradtak a darabból.

Aztán már csak egy közepes vacsora volt hátra a napból, de hát a tegnapi császári menü után nem is lehetett überelni a vacsit.

Migrénem volt, majd meghaltam. Páratartalom, 37 fokba ki, 20 fokos buszba be, mi kell még egy fejfájósnak? Úgyhogy én sajnos nem tartottam Ildiékkel a városi piacra, bár nagyon lett volna kedvem, de a fejem szétszakadt. Két gyógyszer és egy kis vietnámi olaj a halántékra (mert ilyet is vettünk, de hát mit nem) és már jobban vagyok kicsit.

Közben Ildiék megérkeztek, és következik egy kis saigoni éjszakai élet: Este 10 körül a hőmérséklet még mindig 35 fok körül van, de ez mit sem csökkent az éjszakai nyüzsgő életen. Úgy tűnik, hogy a Saigoniak éjszakai életet élnek, és este 8 után élednek fel igazán, mert a nappalihoz képest kétszer annyi ember van a városban. Árusok tömkelege sorakozik az utcák szélén árulva a valószínűleg fél dollárba árujukat, vagy a nálunk több tízezerbe kerülő márkák másolatait (Louis Vuitton, Samsonite, Gucci, Chanel). Étkezdékben élik az emberek a társasági életet, vagy robogón ülnek. A piacon friss halat sütnek, gyümölcsöt árulnak. Majdnem meg is kívánták a sülteket, de aztán az óvatos duhajok visszavettek, és a biztos reggeliig mégis inkább kibírják. A turisták is ilyenkor özönlik el a várost. Nyüzsgés, káosz, szagok mindenhol, de valahogy mégis magával ragadta őket a hangulat, bár a passiógyümölcs hiánya itt is visszavett a pontozásnál.

Ma remélem, hogy kialszom végre magam, és holnap újult erővel, energiáimat feltöltve kezdhetek neki Kambodzsa lelki erőpróbáinak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése